MAGYAR KÖRIRATU PECSÉTEK A XIV. ÉS XV. SZÁZADBAN. (Két szövegrajzzal.)
75MAGYAR KÖRIRATU PECSÉTEK A XIV. ÉS XV. SZÁZADBAN.
(Két szövegrajzzal.)
(Két szövegrajzzal.)
Volt sok csapást átélt nemzetünknek egy igen gyászos s nagyon hosszan tartó korszaka, amelyben a faji sajátságaira tulságosan is büszke magyarság ép azt a kincsét dobta el magától, melyel hivalkodnia leginkább kellett volna s amely nemzetiségének legfőbb támasztékát képezte: zengzetes, ősi nyelvét. Még nem is olyan régen mult el; akár hányan vannak még, a kik megélték. Fajunk sohasem volt közelebb a végromláshoz, soha nem ment át nagyobb válságon, mint akkor, midőn szokásba jött a magyar nyelv mellőzése, elhanyagolása, sőt lenézése, amikor az uri rend szégyelt a «paraszti» idiomával élni, a tudósok, bölcsek, törvényhozók pedig egyenesen kijelentették, hogy ez a nyelv hivatalosan hasznavehetetlen.
Szerencsére azok, a kik minden módon igyekeztek nemzetünket belehajtani a megsemmisülésbe, mohóságukban tulságosan erőszakos eszközökhöz folyamodtak. Az erőszak a régi tulajdonaiból makacsságát még megőrzött népünkben üdvös ellenhatást szült. A magyarság felébredt az álomból, a mely már-már halálos dermedésbe volt átmenendő. Felismerte lassanként, mekkora kincset bir nyelvében. S megkezdődött az ujjászületés, megindult az ujjáalkotás munkája.
Azok, a kik a hosszu elhanyagoltatás alatt hátramaradt és megromlott nyelvünk felujitásán s fejlesztésén buzgólkodtak, megkezdték a kutatást az ősidőkből származó emlékek után. Nem volt olyan kicsiny töredék, nem egy sornyi régi irás, a mely ne keltett volna örömet a buzgó buvárok között. De az eredmények nem álltak arányban a fáradozással s a lelkesedéssel. Egy Toldy bámulatos képzelő erejére volt szükség, hogy a csekély maradványokból csak halvány, vázlatos képet is lehessen alkotni az ősi műveltségről, nyelvről és irodalomról. S ebben a képben alig volt megfogható valóság; a találgatás, a sejtés, a képzelet szövedéke az egész, a mit a «szent öreg» az ő ellenállhatatlan agitáló képességével a köztudatba beleoltott.
Igaz, vannak dolgok, a miket bizonyitani sem kellett, a miket sugall a józan ész s irott adat hijján is elfogad a gondolkozó elme. Ki kételkedne azon, hogy őseink a megtelepedés idejében magyarul beszéltek, vagy hogy a nép zöme nyelvünkkel élt az egész középkoron keresztül? De joggal kérdhetjük például, hogy a tatárjárás után, mikor a magyarul beszélő uri rend nagy része elpusztult, elterjedt-e ujra nyelvünk olyan mértékben, mint azelőtt? Vajjon az a nemesség, a mely az idegen eredetü királyok alatt oly sok fényes haditettel örökitette meg emlékét, magyarul beszélt-e? Származása szerint több volt benne az idegen eredetü, mint a magyar elem. Magyar volt e nyelvére nézve az a királyi udvar, melyben a főméltóságokat csupa idegenből ideszaladt urak viselték? Volt e városaink közt csak nehány is, a melynek lakói, elöljárósága tiszta magyar volt, a melynek falait nem németek vagy olaszok rakták?
Ilyen kérdésekre kerestek feleletet azok, a kik a fellendülés korában a mult idők történetének felkutatásán fáradoztak s ezek foglalkoztatják elsősorban ma is müvelődéstörténetünk buvárait. S ezekre lehet legnehezebben feleletet kapni. Az a nehány darab, a mit nyelvünk emlékei gyanánt ismerni tanultunk, nagyon egyoldalu képet nyujt. Középkori nyelvmaradványaink alig egy-két kivétellel egyházi, vallásos tárgyuak s csak azt mutatják, hogy az alsóbrendü nép, a női zárdák kevéssé művelt lakói s egy-két «együgyü» barát magyarul nyerték lelki táplálékukat. Mind ezen emlékek csak irodalmiak. Diplomatikai nincs köztük, a XV. századból mindössze egy darab, a Vér András záloglevele, ez is a század legvégéről. Nincs ezen kivül egyetlen királyi vagy magán okirat, egyetlen missilis levél, egy sornyi törvényes végzés, a mely magyarul volna. Valóban, nincs mit csodálkozni rajta, hogy akadtak hazafiak, kik ezt látva, nyelvünket a hivatalos használatra alkalmatlannak vallották. Kiki ismerte a királyainktól s magánosoktól bőségben fenmaradt latin, német, cseh, olasz, sőt franczia és angol okiratokat és leveleket, de ki látott tőlük csak egy sort is a XVI. századot megelőző időből magyarul?
76Ezek a dolgok már magukban véve is nagyon elszomoritók, hát még összevetve a külföld állapotaival. Nem is szólunk arról, hogy a román nyelvü országokban már a középkor dereka óta használatos volt a nemzeti nyelv az oklevelekben, csak arra mutatunk rá, hogy a legkisebb délszláv ország is tud legalább nehány ilyen fajta emléket felmutatni.
Nem igen van rá remény, bár a lehetőség kizárva nincs, hogy diplomatikánk valamikor egy fejezetet szentelhessen a magyar nyelvü okleveleknek. De némi szerény kárpótlásul van egy másik speczialitása, a mely eddig nem forditottak kellő figyelmet: a magyar köriratu pecsétek.
Külföldön a nemzeti nyelvü pecsétköriratok nem tartoznak a ritkaságok közé, s nem is tulajdonitanak nekik nagy fontosságot. Ott, a hol a honi nyelvü okiratok is közönségesek, könnyen érthető a nem latin nyelvü pecsétek gyakori volta. Franczia-, Olasz- és Spanyolországban már a XIII. század elején elterjedtek. Először a deviseken, jelmondatokon fordul elő sürübben a nemzeti nyelv, s ezekről megy át a czimek- és nevekre. Németországban a XIII. században általában kevés akad, de a következő század közepétől kezdve, kiváltkép a városi polgárság körében nagyon elszaporodnak a német feliratu pecsétek. De nem csak a polgárok, fejedelmek, uralkodók sem ragaszkodtak a latin nyelvhez s különösen a német köriratu titkos- és gyürüpecsétek épen nem ritkák.
Nálunk ezekkel az érdekes emlékekkel eddigelé keveset foglalkoztak. A mellőzést két okra lehet visszavezetni. Egy részt ritkaságuknál fogva kikerülték a figyelmet, másrészt pedig művelődés-történeti jelentőségeiket nem ismerték fel. Toldy volt talán az egyetlen, a ki nagy jelentőségüket észrevette, de ő mindössze csak egy középkori darabot ismert, a Szalay Ágoston gyüjteményében levő vámosi pecsétet. Ez volt az első közismertté vált középkori magyar köriratu pecsét, melynek ábrája azonban csak 1860-ban látott világot az Akadémiai Értesitő I. kötetében.
Mig XVI–XVII. századiak csapatostól kerültek elő s tétettek közé, addig a középkoriak publikálása nagyon lassan haladt előre. 1855-ben, az épen megindult Magyar Történelmi Tár első kötetében Lugossy József kettőt adott ki, a Gerlistyei Jakabét és a Tárnok Péterét, mindkettőt 1500-ból. Utána Szalay Ágoston közleménye következik «Nehány magyar köriratu pecsétről.»* A nemzeti emlékek szorgalmas gyüjtője a birtokában volt magyar köriratu pecsétnyomókat ismertette, köztük egyet állitólag a XIV., egyet pedig a XV. századból. Az elsőbb azonban nyilvánvalóan későbbi, ha ugyan nem hamisitvány. A Századok XIV. folyamában művelődéstörténetünk fáradhatatlan buvára, Radvánszky Béla báró egyszerre három magyar köriratu pecsétet közölt, mindhármat családi levéltárából, még pedig olyanokat, a minőkről a lelkes Toldy Ferencz aligha mert álmodni, kettőt a XV. század elejéről s egyet a XIV. század végéről. Utánna azonban csak még egy felfedezésről számolhatunk be: Csánki Dezső a Történelmi Társulat máramarosmegyei kirándulása alkalmából, 1889-ben, a Szilágyi-féle nevezetes oklevélgyüjtemény egyik darabján ráakadt Dolhay Szaniszló 1419-iki pecsétére. A felfedező a kirándulás emlékkönyvében ismertette az érdekes emléket; ábráját pedig a Turul XI. kötetében nyomatta le Petrovay György.
* Akadémiai Értesitő. A philos.-törvény- és történettudományi osztályok közlönye. I. k. 1860. 48. l.
Ennyi jelent meg eddig mindent összevéve 1500 előtti magyar köriratu pecsétekről, legfeljebb még Nagy Gézának az Archaeologiai Értesitőben* megjelent czikkét számithatjuk ide, Jánus főur gyürüjéről. Ez a pecsét-gyürü lapján egy diadémos emberfőt mutat, körötte ezen felirattal IANUS. Semmi kétségünk sincs az iránt, hogy a gyürün olvasható név a Johannes-nek magyaros alakja s mivel a gyürü minden valószinüség szerint még a XII. századból való, ez tartotta volna fenn a legrégibb magyar köriratu pecsét emlékét. Mégis mellőzzük jelen összefoglalásunknál, mert koránál fogva annyira távol esik a többiektől, hogy mint kétségtelen kivételt, nem szabad következtetések alapjául venni.
* Uj folyam, XIII. k. 432. l.
Az eddig ismert s hitelt érdemlő magyar köriratu pecsétek rövidre összevont lajstroma a következő:
1380 körül. Kazai Kakas László függőpecsétje. Átmérője 19 mm., kerek, mezején csucsives 77pajzsban álló hárslevél, (a Rátold nemzetségének czimere). Körirata majuskulákkal:
A pecsét eredetije egy az 1380 körüli évekből való, keltezetlen oklevélen a Radvánszky bárók sajó-kazai levéltárában van. Ábrája s leirása a Századok, XIV. évf. 484. lapján.
Az oklevél, melyen e nevezetes pecsét függ, teljesen magán-jellegű; benne a már élemedett koru Kakas László mintegy végrendelkezik, utasitást adván fiainak, hgy a csak 1376-ban nádori itélettel viszanyert nógrádmegyei birtokait Megyert és Lapasdot miként védelmezzék rokonaik foglalási törtekvései ellen. Semmi nyoma sincs, hogy László úr valamilyen hivatalt viselt volna s igy pecsétje tisztán magán-pecsét.
1405–1422. Forgács Péter gyürüpecsétje. 25 mm. átm., kerek; koczkázott mezején csőrsisak, rajta sok ágú koronát viselő, két befelé fordult holdsarló által kisért női mellkép. Körirata minuskulákkal:
Közölve egy 1412-iki, a sajó-kazai levéltárban őrzött oklevélről ábrában is, a Századok XIV. foly. 485. lapján. A közlő talán a hibás rajzú ábra által félrevezetve igy olvasta a feliratot:
G(imesi) Forgatcch Peter, holott az első betü világosan S, a Forgács-név hetedik betüje pedig hosszu .
A pecsét több példányban ismeretes, a legrégibb Forgács Péternek, mint nyitramegyei alispánnak 1405-ben kiadott egyik okiratán van. A Kakas Lászlóénál tehát annyival érdekesebb, hogy nem pusztán magán használatra van szánva, hanem hivatalosan kiadott okiratokon is szerepel.
1415–1423. Perényi Péter gyürüpecsétje. Átm. 19 mm., kerek. Rajta jobbra forditott, kis lebbentyüjű csőrsisak, ezen pedig a Perényiek szárnyas saslábak közé helyezett emberfeje. A nem nagy művészettel vésett pecsét kicsiny ábráján azonban inkább egy farktollas szárnynak látszik a ritka czimerkép. A majuskulákkal vésett körirat igy hangzik:
A két előbbivel együtt közölte Radvánszky Béla báró a Századok XIV. foly. 485. lapján egy, családi levéltárából való, 1415. évi oklevélről. Megvan ez a pecsét Perényinek számos országbirói kiadványán az 1415–24 évekből.
Ez az eddig ismertek közt a legfontosabb, mert a birodalom egyik első méltóságának, az országbirónak hivatalos iratokon használt, hiteles pecsétje. Érdekességét fokozza a köriratában használt magyar tulajdonitó eset: Sigillum Perényi Péteré.
1419. Dolhay Szaniszló pecsétje. 30 mm. átmérőjű, kerek, rányomott viaszpecsét. Közepén csúcsives, két oldalt kissé kikanyaritott pajzs, benne felfelé fordult, nyillal átlőtt holdsarló, két-két keresztecskével környezve, alatta kürt. A szokatlanul, a paizs csúcsánál kezdődő minuskulás körirat:
Ismertette egy, a Szilágyi István gyüjteményében levő okiratról Csánki Dezső, a Történelmi Társulat máramarosmegyei kirándulásának emlékkönyvében. (Budapest, 1889.) Az oklevél az oláh eredetü Dolhay Szaniszlónak, a ki különben Máramarosmegye egyik legelőkelőbb földbirtokosa volt, 1419-ből való alispáni kiadványa. A pecsét ábrája a Turul XI. folyamában a 131. lapon látható.
A Dolhay Szaniszló pecsétje után egy hosszú időszakból egyet sem tudunk felmutatni. A legközelebbi magyar köriratu pecsét 1487-ből való s Vámos községé volt. Átmérője 32 mm. Mezején Alexandriai Szent-Katalin látható, jobbjában a törött kerékkel, baljában karddal, szokott jelvényeivel. A körirat durva alaku kapitálissal:
VAMOSI • PECZET • 1487.
A pecsétnek rézből való, igen gyarló vésetü tipáriuma maradt Szalay Ágoston gyüjteményében volt. Kiadatott az Akadémiai Értesitőben. (Történettudományi osztály, I. k. 1860. l.)
Ez ellen a pecsét ellen azonban sulyos gyanuokok merülnek fel. Az a kor, a melyből állitólag való, sem ilyen betüket, sem ilyen számjegyeket nem használt. Különösen a számok, köztük nevezetesen a négyes és a hetes szokatlanok. Az elsőt a XV. században , a másodikat formában használták. Lehet azonban 78az is, hogy a tipusokat csak a metszet készitője, Karacs forgatta ki igazi alakjukból. Igy, a mint a közkézen forgó ábrán látható, a pecsétnyomó csak a XVI. század készitménye lehet s a rajta levő 1487. évszám vagy egy régibb pecsétről van átvéve, vagy, mint az szokásban volt, a község egyik nevezetes privilegiuma megnyerésének idejét mutatja. Legkorábbi lenyomata is csak 1593-ból való, ennél régebbi okleveleken nincs nyoma. Minden esetre nehéz helyes itéletet mondani, az eredeti megtekintése nélkül.
A XV. század legutolsó évéből való két érdekes pecsét a Gerlistyei Jakabé és Tárnok Péteré. Mindkettő egyazon okiratra van nyomva, egy 1504-ben, Illés próféta napja előtti csütörtökön, Orsován kelt pergament-levélre, melyet Gerlistyei Jakab és Macskási Tárnok Péter szörényi bánok adtak ki, bizonyos szerémmegyei nemesek pörében.*
* Az oklevél kiadva a Magyar Történelmi Tárban, I. k. 177. l.
A két pecsét a Magyar Történelmi Tár I. kötetében látható fametszet szerint egészen egyforma nagyságu, átmérőjük 22 mm. A Gerlistyeiének mezején hármas halomba tüzött, hold és nap által kisért latin kereszt van; körirata csinos kapitális betükkel:
LACOB • ISTENEK • RABIA • 1• 5 • Ez •
A Tárnok Péter hasonló művű pecsétjének közepét egy felhőből kinyuló s virágos ágat tartó emberi balkar foglalja el. Körirata.
PETER • ISTENEK • RABIA • 15 • EZ •
Gerlisthey vagy Gerlistyei Jakab, a Gerlicziek egyik ősapja, 1495–1508. közt viselte a szörényi bánságot előbb, körülbelül 1504-ig, Macskási Tárnok Péterrel, innen kezdve Bélai Barnabással. Úgy látszik, Lugossy által ismertetett pecsétét úgy ő, mint társa, csak ritkán, talán kizárólag fontosabb, patens okleveleik megerősitésére használták. Legaláb az általunk látott okleveleken mindkettőjüknek ettől merőben külömböző, kicsiny, felirás nélküli gyürüpecsétje van. Miután azonban a Lugossy közölte oklevél hitelessége ellen semmiféle alapos kétséget felhozni nem lehet, a pecsétek hiteles és eredeti voltát is el kell fogadnunk.
A két pecsét felirása szokatlan és teljesen külömbözik az e korbeli magyarországaikétól. Hanem jól illik a délszláv eredetü s talán még szokásaiban teljesen meg nem magyarosodott két főurhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen oroszból vagy szerbből volna forditva. Nagyon valószinünek tartjuk, hogy a két urnak volt is hasonló feliratu, czirill-betüs typariumja s ez után készitették a magyart.
A magyar köriratu pecsétek sorozatának végére hagytuk a Szalay által XIV. századinak tartott Abafi Miklós-féle pecsétnyomó leirását. Lenyomata nem ismeretes, csak a vörösréz typarium maradt fenn. Alakja, úgy a mint Szalay leirja, megfelel a XIV–XV. századnak; nyele nincs, csak kis füle, melynél fogva nyomták rá a forró viaszra. A pecsét mezején jobra dült csucsives paizs van, benne valamely négyszögletü láda-félén álló, csőrében gyürüt tartó madár látható. A paizson aránytalanul kicsi rostélysisak, rajta a paizsbeli czimerkép. A sisak belsejéből (!) kiágazó primitiv foszladék egészen lombszerü. A szokatlanul, vonalak által el nem keritett körirat gót minuskulákkal van vésve s igy hangzik:
Ez bizony, ha Abafi Miclus-nak olvassuk is, mint Szalay tette, akkor is furcsán hangzik. Hanem még e miatt elfogadhatnók a typariumot XIV. századnak. Csakhogy nem engedi ezt a czimer. Rostélysisak nemcsak pecséteken, hanem valóságban sem létezett a XV. század közepénél hamarább, divatba pedig csak a XV. század második feléből való. A rajta levő czimer és az Abafiak czimere közt van ugyan hasonlatosság; az utóbbiban galamb van, szájában lombos ággal; ezt lehetne talán azonositani a pecsétnyomón levő madárral, Ámde az Abafi család czimere, melyet különben II. Mátyás 1609-ben egy kardján törökfőt tartó karral bővitett meg, csak a XVII. századi pecséteken fordul elő; korábbi időből semmi nyoma. Az egész pecsét különben annyira stilszerütlen, hogy, ha nem is merjük azt minden kétséget kizárólag, hamisnak tartani, legalább is gyanusnak kell bélyegeznünk.
79Az eddig kiadott magyar pecsétek rövid sorozatához ezuttal két ismeretlen darabot csatolunk, a melyek korra nézve az összes eddig kiadottakat felülmulják. Mindkettő az igen gazdag, de még nagyon kevéssé felhasznált soproni városi levéltárból került elő. Szinte csodálatos, hogy az ott kutató tudósok mindeddig nem akadtak rájuk, holott az egyik három (esetleg több) példányban is előfordul. A hozzájuk tartozó oklevelekből kettő ki is van adva a Sopronmegyei oklevéltárban, de a pecsétekről ott semmi emlités nem tétetik.
Az elsőt, a régebbit, először két 1361. évi oklevelen találjuk. Az egyik a Sopronmegyei Oklevéltár I. kötetében a 224. szám alatt olvasható s a nevezett év május havának 25. napján kelt. A kis papiroklevél egyszerü bizonyság arról, hogy két sopronmegyei nemes elhalt fivérük özvegyének házbérét és hozományát kiszolgáltatta. (Jelzete Lad. G. Fasc. 1. Num. 26.). A másik kiadatlan, hasonló tartalmú, ugyanezen évből. (Lad. C. Fasc. 1. Num. 19.). Kiállitói mindkettőnek Valentinus és Paulus, sopronmegyei szolgabirák. Ugyancsak ők adnak ki 1362 október 20-ikán egy testimonialist Pillichdorffer János soproni polgár pörös ügyében. (Kiadatlan, Lad. VIII. et H. Fasc. 1. Num. 14.) Ezen oklevélben egészen magyarosan irja a nevét a két tisztviselő Palus et Balent-nak.
A három oklevélen meglehetős épségben maradtak meg a reányomott viaszpecsétek. A Pálusé nem lévén magyar köriratu, nem tartozik ránk, csak azért emlitjük meg, mert érdekes, hogy a szolgabiró úr minden egyes esetben idegen pecsétnyomót használt. A 12 mm. átmérőjű gyürüpecsét közepén egy nagy gótikus majuskula látható, körirata:
Első pillantásra azt hihetnők, hogy Pálus az apja gyürüjét használja, a mi épen nem tartozna a ritkaságok közé. Ámde komplikálttá teszi a dolgot az, hogy Pálunknak, a ki 1370 tájáig szolgabiráskodott, egyéb oklevelekből családi nevét is tudjuk, hangzott pedig ez a képen Paulus filius Lorandi de Damanya. A pecsét tehát atyjáé sem lehetett s igy kölcsönöznie kellett valakitől. Kié volt tehát? Még három oklevelen ismerjük egy-egy példányát, mind a három alispáni kiadvány s a pecsét egy meg nem nevezett szolgabiróé. Nem lehetetlen, hogy minden egyes esetben Damanyai Pál használta, bár érthetetlen, hogy ezt a Sopronmegyében ép ez időtájt igen elterjedt Sági család tagjai szó nélkül türték. Sokkal valószinübbnek látszik, hogy Sági Miklós hivatalbeli társa volt Pálusnak s ennek nem lévén pecsétje, esetről-esetre a Miklósét kérte kölcsön.
A Bálent pecsétje sokkal inkább magára vonja figyelmünket. Átmérője 26 mm., tehát gyürüpecsét semmi esetre sem lehetett. Egyszerü vonallal keretelt mezején egy csonka fa látható, mellette a talajból kinövő ágbogas bokrokkal; a fa törzsén harkály kuszik fel, csőrével a fát kopogtatva. Az egész ábrázolás ügyes véső kezére mutat. A köriratot jól formált majuskulák alkotják, hangzik pedig e képen:
A körirat olvasása, tekintve, hogy három elég ép példány áll rendelkezésünkre, minden kétségen felül helyes. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert a Wekecrai név oly különösen hangzik, hogy sokakban gyanut támaszthat a körirat olvasásának megbizható volta felől. Annál is inkább, mert Bálintot az oklevelek nagyon elütő néven nevezik. Nevével különben elég sürün találkozunk okmánytárainkban. Saját kiadványaiban mindenütt csak keresztnevét teszi ki, ellenben előneve is olvasható a következőkben:
1361 augusztus 23. Lanceus* és Antal mesterek, soproni ispánok ez időszerinti szolgabiráikkal Lóránd-fia* Pál és Veykei Bálinttal egyetemben megerősitik Septei Márton végrendelését.
* Fejérnél, hol ez az oklevél ki van adva (IX k. 3., 284. ll.) hibásan Laucius.
* Fejérnél hibásan filius Leonardi.
1362 január 25. Lanceus soproni ispán egy bizonyságlevele, melyben Valentinus de Veyka szolgabiró, mint hivatalos kiküldött emlittetik.*
* Sopronmegyei Oklevéltár, I. k. 232. sz.
801363. Emlittetik Bebek István országbiró egy itéletlevelében Valentinus filius Johannis de Veyke szolgabiró, hasonló minőségben.*
* U. ott. I. k. 236. sz.
1368 július 13. Zauka János soproni comes és szolgabirái bizonyitják, hogy Harkai Péter és sógornője Klára választott birák előtt kiegyeztek. A birák közt ott szerepel Valentinus de Weyka is, a ki tehát ez időben már nem viselte a szolgabiróságot.*
* U. ott. I. k. 263. sz.
Pecsétünk tulajdonosának valódi neve tehát Velykei vagy Vejkei Bálint. Hogy kerül mégis a pecsétre a különös hangzású Wekecrai név? Legfeljebb valamely idegen eredetü, a nevet hibásan értő ötvös tévedését tudnánk okul felhozni, más magyarázatát adni ennek a különös névváltoztatásnak nem vagyunk képesek adni.
Bármint legyen is, annyi tény, hogy az itt bemutatott ez idő szerint a legrégibb ismert magyar köriratu pecsét s mint ilyen szerény pecséttani emlékeink közt kiváló helyet érdemel.
Nem kevésbbé érdekes a másik soproni pecsét, daczára fiatalabb korának. Ez László soproni ispáné, kinek egy 1378 augusztus 2-ikán kelt bizonyságlevelére van nyomva.* A megbarnult s kevéssé hiányos kerek pecsét átmérője 21 mm.; gyöngykörzetü mezején csöbörsisak látható, melynek czimere kinövő, nyakörves eb. A czimeralak testéből omlik le a sisaklebbentyü. A majuskulás köriratból ennyi olvasható:
* Jelzete: Lad. C. Fasc. I. Num 28. Az oklevél kiadva a Sopronmegyei Oklevéltárban, I. k. 310. sz. a.
A kiegészitést könnyen megkaphatjuk az alispán egy másik okleveléből, mely a Sopronmegyei Oklevéltárban a 312. sz. a. olvasható s csak két hónappal kelt később az előbbeninél.
Ebben pecsétünk tulajdonosa Ladislaus dictus Moth-nak irja magát. Lesz tehát a kiegészitett körirat:
Ennyi mindössze, a mit a mai napig a XIV. és XV. századi magyar köriratu pecsétekből ismerünk; ha a gyanús vámosi pecsétet nem számitjuk, van nyolcz darab. Nem sok ugyan, de arra már elég, hogy némi következtetéseket vonjuk le belölük.
Mindenek előtt konstatálnunk kell, hogy lánglelkü Toldink jól sejtette, az általa egyedül ismert vámosi pecsét, «nem első, sem egyetlen tünemény a maga nemében, hanem egész sereg elenyészett (vagy helyesebben lappangó) pályatárs fenmaradt képviselője.» S ez a tény micsoda tanulságokat hord magával! Az a középkor, melynek helyes megismerését s méltánylását úgyszólván elzárják előttünk az idegen nyelvü oklevelek, még sem volt hát oly annyira nemzetietlen, mint már-már hinni kényszerültünk. Ez a nehány pecsét világos bizonyitéka annak, hogy a hivatalos latinság nem volt képes a magyarságot nemzeti nyelvétől megfosztani; a ragaszkodás az ősi idiomához kicsillan az idegen maradványok közül; meglátszik az oklevelek egy-egy magyar szaván, valamely elszórt megjegyzésen, itt-ott nehány pecséten. Nem csak a nép, meg a neki prédikáló szerzetesek, hanem a nemesek, a Nagy-Lajos és Zsigmond kozmopolita udvarában forgó zászlósok, maga az ország főbirája sem restellették honi módon vésetni nevüket hiteles és nagy jelentőségü pecséteikre.
Igaz, csak morzsák ezek, a melyeket a mohó kutatónak itt-ott hullat a véletlenség. De ezek a morzsák becsesek; belőlük jobban meg fogjuk tudni alkotni a mult idők képét, mint külföldi krónikások még olyan hosszu lére eresztett, de többnyire tévedésekkel telt tudósitásaiból. Talán, ha szorgalmasan, fáradozva nem szününk meg keresni az idő kimélte töredékeket, rá fogunk még czáfolhatni a nemzetünket büszkén lenéző Galeotti Martiusra, a ki szerint «sola Hungaria nonnisi latine scribit».
Nyolcz kétségtelen hitelü pecsétünk mind magánosoktól ered, de ezek közt csak egy van, a ki nem viselt hivatalt. A többiekből egyik országbiró, kettő szörényi bán, három megyei ispán, egy pedig szolgabiró. A mi azt bizonyitja, hogy bár a szokás által szentesitve a latin nyelv volt diplomatikánkban a hivatalos, még sem volt abból a magyar szó teljesen kizárva. Ha a hitelesités legfőbb eszköze, a nagy tekintélynek 81örvendő s szigoru ellenőrzésnek alávetett pecsét magyar körirattal is használható volt, igy is teljes érvénynyel birt, úgy kétséget sem szenved, hogy bár korlátoltabb számban s kevésbbé jelentős ügyekről, de okvetlenül kellett magyar okleveleknek is lenni.
Más tekintetben is rejtenek magukban ezek a pecsétek megszivlelendő tanuságokat. Vizsgáljuk csak tulajdonosaik nemzetiségét. Mit tapasztalunk? Dolhay Szaniszló, az alispán, oláh eredetü, alig egy évtizeddel alispánná lette előtt lépett be a tulajdonképeni magyar nemesség sorában, melynek aztán úgy ő, mint utódai teljesen magyarrá válván, derék és tekintélyes tagjai lettek. Macskási Tárnok Péter és Gerlistyei Jakab elei délszlávok, sőt maguk sem vetkőzték még le teljesen származásuk minden nyomát. De mig a magyar főuraknak eszükbe sem jutott mást, mint latin felirásu pecsétet vésetni, addig ők tüntetőleg magyar köriratu pecsétet használnak. Ime napjaink névmagyarositása középkori formában. A magyarrá váló idegen igyekszik túltenni hazafiasság dolgában az őslakókon. A szent korona testévé, a magyar nemesség tagjává csak az válhatott valóban, a ki testtel-lélekkel beolvadt a nemzetbe. Innen, az ilyen körülményekből leszünk képesek megmagyarázni a Balkánról ide származott sok szláv nemzetségnek, igy például a Hunyadiaknak bámulatos gyors és gyökeres elmagyarosodását.
Talán nem csalódunk, ha nem tekintjük puszta véletlennek, hogy a két, általunk ezuttal először ismertetett magyar pecsét, a Velykei Bálintté és Damanyai Pálé ép Sopronmegyéből való. Sopron s vele a nyugati megyék mind, nagyon különös helyzetet foglaltak el hosszu évszázadokon keresztül. Egyszer Ausztriához csatolták őket, vagy egyik-másik részüket, másszor ismét Magyarországhoz. Főbb birtokosaik hol osztrák hübéresek, hol meg a magyar király jobbágyai. Volt tehát idő, a mikor a jó hazafiaknak tüntetniök kellett magyar voltukkal. A rengeteg röpiratot, a vagyonszerzési vágy s a kapzsiság ezen bizonyitékát látva minduntalan, szokva vagyunk a középkori embert balul itélni meg. Azt hisszük, hogy benne önzésen kivül alig lakott egyébb emberi tulajdonság. Van történetirónk nem egy, a ki a legnagyszerübb hőstettekben, a jobbágyi ragaszkodás legszebb példáiban sem képes egyebet látni a vagyonszerzés végsőkig fokozott eszközeinél. Talán, mert nem lát tovább az okmánytárak rideg betüinél, vagy, s ez valószinübb, de elszomoritóbb, mert a jelen szemüvegén át képes csak meglátni a multat.
Hátha lakott a középkor magyarjában is rajongó honszeretet? Hátha volt a középkor jobbjaiban is buzgó, odaadó törekvés a haza, a nemzet felvirágoztatására? Hátha azok, a kikről a magyar pecsétek ránk maradtak, követendő példát akartak mutatni az országban megtelepülő idegeneknek? Épen nem lehetetlen, sőt nagyon hihető, hogy a soproni alispán és szolgabiró, a kiknek a kétnyelvü megyében sürün akadt németekkel a dolguk, tüntetőleg, magyarositó szándékkal vésettek ilyen pecsétet. Ép ebből a vármegyéből van példa rá, hogy a magyar eredetü család némethez hajló tagján ragadvány vagy csúf névül, hiszen ilyeneket mindenkor szeretett a magyar osztogatni, rajta száradt a német név. Nagymartoni Lőrincz fiát egy 1370-iki oklevél* Niclinus dictus Nemeth-nek nevezi. Sőt egy másikban,* melyet I. Lajos király a következő évben adott ki, ezen Miklós és hasonló nevü vérrokona igy különböztettek meg: Nykul teutonicus et alter Nykul ungarus, nobiles de Nogmarton. Megjegyezzük azonban, hogy a Magyar Miklós ép olyan semmirekellő gonosztevő volt, mint testvére, a Német Miklós, mert a két úr, «mala malis accumulando, diabolo humani generii inimico persuadente» teljes egyetértéssel fosztogatta a szomszédokat, nem átallván eféle ügyleteikhez az ausztriai németek nagy sokaságának segitségét igénybevenni.
* Sopronmegyei Oklevéltár, I. k.272. sz.
* U. ott, I. k. 274. sz.
Természetesen nehéz döntö érvényü következtetéseket vonni ilyen kicsiny sorozatból, mint a minőt össze tudtunk állitani. Hanem ebben főleg oklevéltáraink szerkesztői a hibásak. Alig egy-két dicséretes kivétellel, a többiek épenséggel nem törődtek a pecsétekkel; azt vélik, hogy kötelességüknek eleget tettek, ha jegyzetben az oklevél alá teszik: egy, két, vagy három pecséttel. Hogy mi van azon a pecséten, azt a legritkább esetben mondják meg. Mennyi érdekes pecsétet 82rejthet például a nagy gazdaságu Zichy-levéltár? És milyen kevés fáradsággal s mennyi haszonnal járt volna, ha nem is lerajzolásuk, vagy lefényképezésük, de legalább pontos leirásuk!
Nagyon nagy hiba, hogy mi még mindig jobban szeretjük a szerencsés véletlen szerezte felfedezéseket a rendszeres munkánál.
VARJÚ ELEMÉR.
