III. Természetes kompoziczió természetes ábrázolásban.
III. Természetes kompoziczió természetes ábrázolásban.
Ez a két előbbi osztály tulajdonságait egyesiti magában: a szerkezetben és ábrázolásban nyilvánuló természetességet s hirdeti a magyar szellem győzelmét, feltárva különleges heraldikánk legjellemzőbb tulajdonságát.
Láttuk, hogy az élő heraldika korában már sokoldaluan nyilatkozott a természetes észjárás. Ezt az armalis-korban még nagyobb tulságba viszi az adományozás intencziója, mely az életre, jelenetre vonatkozó, vagy épen jelenetes, szimbolikus czimerek nagymérvü alkalmazásán kivül megbőviti heraldikánkat az ember működési körével.
Láttuk azt is, hogy czimeriróink még ott is természetesen festenek, a hol a kompoziczió azt nem követelné meg, a miből lehet gondolni, hogy a természetes szerkezet még határozottabban természetes kivitelt talált.
Mivel itt oly czimereket is fölemlitek, melyeket nem szoktak a természetes ábrázolásuak között emlegetni, hogy az illető czimereknél az ismétlést elkerüljem, egy pár szót szólok arról, hogy mit értek természetes ábrázolás alatt.
Régi dolog, hogy a festő általában nem a természetet festi, hanem azon hatást, melyet az lelkére gyakorol s ezért a kritikus nem itélhet a természethüség szempontjából. Magától értetődik, hogy ha én épen a czimereknél a természethüség merev mértékét alkalmaznám s a Hefnertől megrótt «gänzliche Naturgetreuheit»-ot és «ängste Copierung der Natur»-t keresném, három-négy negativ sornál alig lehetne többet irnom. A heraldika czélja nem is lehet semmi esetben az, hogy kimutassa a czimerképekről, hogy mennyire közelitik meg a természethüséget. A heraldikus, ha elfogadjuk a stilizálás szükségességét szabályul, csak azt kutathatja, hogy vétett-e a czimeriró e szabály ellen; nem esett-e abba a hibába, hogy lelkét, képzeletét nem tudta lekötni annyira a hagyományos gyakorlat, mint a természet?
Egy-két vonás elég arra, hogy a heraldikus kimondja itéletét, a természetességre való törekvés eredményéről pedig számoljon be a festészet története, ha annyira megszorul, hogy a czimer-miniaturákat is fel kell ölelnie.
E szempontból kiindulva ide sorozom azon czimereket is, melyek a szokott stilizált ábrázolástól eltérnek, ábrázolásukban természetességre való törekvést árulnak el.
Ez osztályba tulnyomó sok jelenetes, vagy jelenetre vonatkozó, közvetlen a természetből, életből meritett czimer tartozik, de ide kell soroznunk a regés szinezetüeket is, ha kimutatható, hogy a festő hitt a regében és igy abban a meggyőződésben festett, hogy a természetből meritett képet alkot.
120Igy pld. csupán a magyar heraldikából kimutatható, hogy a középkorban általánosan hitték, hogy a darucsapatnak őre van, mely egyik lábában követ tart, mig a többi alszik, hogy azt elejtvén, ha elaludna, a zajra felébredjen.
A követ tartó daru magára a magyar heraldikában számtalanszor előfordul s heraldikusaink az éberség jelképének tartják. El is fogadható az a nézet, hogy szimbolizáló jellege van, bár előfordul a fenti rege egész természetes ábrázolása is a miskolczi Szabari czimerben,* melyben a követ tartó őrdaru két, orrukat szárnyuk alá dugva alvó daru között féllábon figyelve áll.
Erd. Siebmacher, 211. 1.
Itt már félreérthetetlenül beszél a czimer a zoologiai felfogásról s e czimerrel bizonyitható, hogy a czimerirók abban a meggyőződésben festették az őrdarvakat, hogy természeti képet, jelenetet festenek, úgy hogy a regés czimerek és régi zoologiai munkákba téves megfigyelés és hit alapján került állatképek között felfogás és ábrázolás dolgában alig van különbség. Ezért első armalisunkat, az 1405. Tétényi-félét,* melynek kivitele is kétségkivül naturalisztikus, e csoportba sorozom.
Nyáry, A heraldika vezérfonala, 230.1.
Bizonyitékok hiánya miatt mellőzve a regés szinezetü czimereket, a természetből meritett állatképekkel kell foglalkoznunk.
Az állatképek az állatoknak részint a természethez, részint egymáshoz való viszonyát tüntetik fel.
Az előbbiek természeti, jobban mondva tájképként tünnek fel, majdnem kivétel nélkül kék pajzsban, melynek gyakori alkalmazását heraldikánkban csak a természetességre való törekvésből magyarázhatjuk.
Ide sorozhatjuk a Divéky* és rokon családok, meg az Elefánthiak 1461-től használt czimerét;* melyben természetes fa előtt ballagó medve van.
Siebmacher, 107. 1.
Siebmacher Suppl. 29. 1. Az ilynemü czimereknél érdekes lenne megállapithatni a fa faját. Ha lombos erdei fa, akkor a czimer nem egészen természetes, mert egy fa képviselné az erdőt, ha gyümölcsfa, melynek termését néha nem veti meg a medve, az egész czimer teljesen naturalis lenne.
Hasonló felfogásu a Lázár czimer,* mely fa előtt legelő természetes szarvast; 1452-ből az ivánkai Korossy,* mely cserje előtt haladó és a Boda Timoth 1417. armalisa, mely rózsafa előtt természetes alapról felugró nyulat tünteti fel.
Erd. Siebmacher, 39. 1.
Véghelyi D. gyüjt. Előfordul u. ott 1454 VII/17. kelt oklevélen is. A kurrens Korossy czimert ujabb pecsétek alapján közli a Siebmacher Suppl. 54. 1. Pajzskép: természetes fa előtt haladó természetes medve. A motivum-hasonlóság feltünő.
Nagyon szép a Kállay (Vitéz) 1521. armalis czimerrajza:* természetes 121alapon álló temészetes medve a földről bogyót szed.
Országos levéltár. Az eredeti armalisból a családnév kivakarva s helyébe ujabb irással és fakóbb tintával a Vitéz név irva.
Kubinyi 1497.* Természetes szikla tövében, melyen fenyőfa nő, természetes zerge pihen.
Nyáry, Heraldikája, Xl. t. 87. ábra.; Siebmacher, 261. 1.
A többi ily nemü czimerekben is az állatok a nekik megfelelő természeti viszonyokkal kapcsolatban ábrázoltatnak, igy az 1436. Vesterházy* czímerben zöld ágon álló természetes fajd és a Hunyadiakéban a hol ló áll természetes száraz ágon.*
Turul, XVII. k. 34. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. XVI. ábra.
Hunyadi János a bővitett czimert használja 1454. (Véghelyi D. gyüjt. és a Kállay család levéltára), 1450-ben az ősi családi czimert (Pecsétmutató 37. ábra) Korvin János is azt használja 1498-ban: Száraz ágon hátranéző f. holló, csőrében gyürü. Kállay levéltár. Erd. Siebmacher, 134. 1.
Érdekes a vadkacsa ábrázolása és természeti viszonyokkal való kapcsolása. Emlitettem, hogy a Darabos s ép úgy a Nádasdi Ungur czimerben csak a kompoziczio természetes, legalább is a Siebmacher rajza után itélve. Ugyanez természetesebb ruhában jelenik meg később, úgy hogy heraldikainak csak a pars pro toto vehető, 2 nád-szállal jelezvén a nádast, igy a Nádasdy* és gersei Pethő* czimer.
Siebmacher, 322. 1. Erd. Siebmacher, 134. 1.
Siebmacher, 362. 1.
Az állatok egymáshoz való viszonyát feltüntető czimerek bizonysága szerint a magyar lelkét inkább a véres jelenetek ragadták meg, legalább is kevés oly czimerünk van, mely az állatok egymás iránti gyöngédségét, családi életét tüneti fel.
A már emlitett Várkonyi czimer a fészekrakó kis madarat, a többi között a Körtvélyessy 1459* és Batthyány 1500* a fiait fészkében tápláló pelikánt, a Borcsányi (XVI. század elejéről)* a szárnyára bocsátott fiához (?) szálló galambot tünteti fel.
Siebmacher, 257. 1. A pelikánok ábrázolása annyira stereotip, hogy fölöslegesnek tartom felsorolásukat. A mohácsi vész előtti legtermészetesebb ábrázolásu az 1447. Pogány armalisban és legmesterkéltebb a Méreyben.
Turul, XII. k. 95. 1.
Siebmacher, 60. 1.
A legtöbb állatkép táplálékszerzés közben mutatja be az állatokat. A Básthy-sas* zsákmányra vágyik, az 1525. Dobokay czimer* sasa elnyulva heverő kason áll, a Telegdieknek 1368-ban még hármas halmon álló sólyma pedig már 1490-ben kacsára csap le.*
Szines másolat a Heraldikai Társaság birtokában.
Siebmacher Suppl. 27. 1.
Siebmacher, 461. 1.; Turul, VII. k. 34. 1. és VIII. k. 63. 1.; Mon. Hung. Herald. II. k. 25. 1.
Ily naturalisztikus czimerbővülésre a magyar heraldikában van egy néhány eset. A bővülés rendesen a fő czimeralak természetét mutatja. Igy került a Nagymihályiak szarkáinak és a Hunyadiak hollójának csőrébe a gyürü.
Ezzel ellentétes bővülés eredménye talán a Somkereki Erdélyi család czimere, a csőrében kigyót tartó gólya. E czimert a család az 1415. adományozás előtt használta, a mint az armalis ezen szavaiból: «arma tua ... concedimus» következtethetjük. Ha szabad feltennünk, hogy e naturalisztikus czimer bővülés eredménye és ha az ugyanazon nemzetségből származott családok czimerével való összehasonlitás s a hasonló alakokból vonható következtetés megállhat, az ős, egyszerü czimeralak csak a kigyó lehetett, mert a kigyó az ugyanazon nemzetségből származott bethleni Bethlen család czimere.*
Turul, X. k. 105. 1. A gróf Teleki-család oklevéltára, I. k. 406. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 3. 1. Az Erdélyi-család czimerére vonatkozólag e pályamunka benyujtása után a Turulnak 1902. évf. II. füzetében Csoma József hasonló eredményre jutott a fentinél sokkal bővebb és alaposabb fejtegetésében.
Különben e hypothesis ellentétben van heraldikánk szellemével, mert ha gyakori is oly czimerbővülés, mely mellékalakok segitségével, vagy a természetből vett háttérrel az eredeti czimeralak tulajdonságát tünteti fel, tudtommal példátlan az ős czimeralaknak mellékalakká sülyesztése, sőt felfalatása.
Az emlitett birodalmi czimer kétségkivül jó benyomást tesz, bár tagadhatatlan a festő természetességre való törekvése. Erre mutat már a szinek megválasztása is.
A pajzsalak kissé merev, de a sisakdiszen elvesziti merevségét* s helyzetével feltünteti azt 122a mohóságot, melylyel a gázlók zsákmányukat el szokták nyelni. Különben a pajzsban is a felemelt szárnyak elég természetesen ezt jelzik.
A merevség a stilizált ábrázolásnak egyik igen jellemző tulajdonsága, de nem lehet mindig belőle stilizálásra következtetni. Heraldikánkban több eset van arra, hogy a sisakdisz a pajzsalakkal nem egyezik merevség tekintetében, ha különben megegyeznek is az alakok. Igy a Hettyey, Vesterházy és Mileki czimerben a sisakdisz természetesebb és nem annyira merev, mint a pajzsalak; a Kossuth czimer lilioma, a hradnai Holy czimer kakasa pedig a sisakdiszen stilizáltabb, merevebb, mint a pajzsban. Ha a czimeriró mereven, stilizáltan akarna festeni, nem lehet arra eset, hogy vonásai megenyhüljenek a természetes alakot adjanak; tehát a felsorolt esetekben a természetesebb alak a tudatos alkotás és a kevésbbé természetesnek oka a festő teknikai járatlansága, a mi miatt szándékának nem mindig engedelmeskedik ecsetje. Ezért ily czimeralakoknál a merevség ha emlitésre méltó is, de nem dicsérhető.
Teljesen azonos szerkezetű a mérai Pethő* (1432) és Félegyházy* (1449) czimer, bár a mint a másolatokból kivehető, ezek kevésbbé naturalisztikus ábrázolásuak.
Siebmacher, 362. 1. Csoma, Abauj vármegye nemessége, VII. t.
Biharmegye és Nagyvárad monographiája, 599. 1.
Ezekkel ellentétben az 1511. Vatthyon czimer* a lehető legtermészetesebb. A solymász kezére zsákmányával visszaszállt vadászsólyom annyira természethű, hogy beillenék a legmodernebb madártani kézikönyvbe.
Orsz. levéltár. B. O. 29089.
Az emlősök osztályából a zsákmányszerző ragadozó gyakrabban ferdul elő. Ezeknél a főalak a természetes ábrázolás mellett megtartja többnyire a csucsives pajzs követelte helyzetet.
Igen gyakran fordul elő mint kedvelt alak a párducz és különösen a farkas. Igy nyulat hurczoló párducz van 1415-ből a Hotvafőy* és Hettyey* czimerben, közülük az ábrázolás tekintetében a Hettyey-félében szembetünőbb a természetességre való törekvés.
Turul, II. k. 58. 1.; Horvát Siebmacher, 49. 1.
Turul, 1897. évf. 186. 1. Monumenta Hung. Herald. II. k. 2. 1.
A fenti évből a Reszegey czimerben* a farkas csontot, a Zaverszkyben* gyermeket, 1467-ből a Gosztonyiban,* az 1498. abramoviczi Pálffy-ban,* 1457. Szilágyiban,* 1505. Csicseriben* és az 1507. Lesták czimerben* bárányt, végül 1524-ben a Tomory czimerben* libát hurczolva fordul elő.
Siebmacher, 388. 1.
Horvát Siebmacher, 150. 1.
Siebmacher Suppl. 36. 1.
Horvát Siebmacher, 100. 1.
Erdélyi Siebmacher, 168. 1.
Siebmacher, 68. 1.; Suppl, 22. 1.; Turul, X. k. 162. 1.
Horvát Siebmacher, 73. 1.
Siebmacher, 466. 1.; Erd. Siebmacher, 177. 1.
Heraldikai helyzetéből veszit némileg a Reszegeyben és Tomoryban; teljesen elvesziti a Zaverszkyben.
Még heraldikátlanabb úgy compositiója, mint kivitele miatt a devecseri Choron András 1523-ban nyert czimere:* fekvő term. szarvas hátán farkas, mely nyakába harap; ép úgy a Werbőczy czimer: term. alapon fekvő szarvasra lecsapott griff.*
Az armalisról vett szines másolat a Herald. Társ. levéltárában. A Siebmacher pecsétek alapján rosszul blazonálja.
1526. Véghelyi D. gyüjt. E czímer akkori szemüvegen át nézve természetes, mert a griff létezésében hittek s tárgyalták tudományos munkákban is.
Sok czimerünk az állatokat az emberhez való viszonyukban tünteti fel, rendszerint vadászjelenetre keretében.
Kisebb részük a jelenetnek csak egy részét, jobbára eredményét tünteti fel s képzeletünkre bizza a kiegészitést. Ilyenek: 1417-ből (átirat 1449.) a Békássyak* ugró helyzetben ábrázolt menekülő szarvasa; hasonló jelenetté alakul a Bakóczok 1459-ben még czölöpirányban növekvő, mereven stilizált szarvasa* (csak szine természetszerü) az 1486. armalisban,* melyen a természetes szarvas oly helyzetü, mintha át akarná ugrani a kereket.
Turul, XVI. k. 39. 1.; Monumenta Hung. Herald. II. k. 3. 1.
Turul, VII. k. 105. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 19. 1.
Turul, VII. k, 107. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 24. 1.
Még nagyobb átváltozáson ment át a zsegrai Pócs-család* szarvasfeje, mely már a XIV. században balra haladó, 1423-ban pedig menekülő természetes szarvassá lesz.
Siebmacher, 507. 1.
Természetesebb alakot ölt a Vayak szarvasa is, melynek az 1418. armalison* jelenetes volta mellett csak szine természetszerü, az 1507-ben már meglepően természetes, sőt természethü.*
Turul, XVIII. k. 50. 1. Monumenta Hung. Herald. I. k. 8. 1.
Szines másolat a Herald. Társ. levéltárában. Turul, V. k. 79. 1.
Ugyanez mondható a Tamásfalvy-család 1415. 123armalisáról; melyen a pajzsalak: agancsán elszakitott hálóval menekülő szarvas. E czimeralak önmagában is egész vadászjelenet, megismertet a hálóval való vadászattal.*
Nyáry, A heraldika vezérfonala, 108. 1. Siebmacher, 455. 1. Az Erdélyi Siebmacher (237. t.) azt állitja, hogy ez a Tekule nemzetség czimere, mely nemzetségből a Gyerőffy, Kemény, Kabos, Mikola, Vitéz stb. családok eredtek volna. Egy tekintet a czimerre elárulja ez állitás tarthatatlanságát. A nemzetségi czimer általában egyszerü, nem jelenetes, nem komplikált, felvett és nem adományozott.
Az adomány nem is nemzetségnek, hanem Tamásfalvy Györgynek és testvéreinek, tehát a Tamásfalvy-családnak szól. Nem is szólhat nemzetségnek, mert a Tekule nemzetség a XIV. században már szétszóródott.
Az emlitett rokon-családok czimere egyszerübb, igy a Mikola, Kemény, Kabos, Radó családoké növekvő szarvas; de legegyszerübb s igazán nemzetségi czimer jellegü a Gyerőffy-czimer, melyet az Erdélyi Siebmacher (102. t.) 2455. pecsét alapján közöl: pajzsfőből szétágazva lenyuló szarvas-agancs szárai között kereszt. Valószínü, hogy a Gyerőffy-család tartotta meg a nemzetségi czimert legtöbb ideig, a többiek bővitették.
A Kemény-család czimere tovább is bővült, mint a Siebmacher ismeri. A b. Kemény Domokos úr birtokában Malomfalván levő 1763. évi compositionalis levélen a Kemény-család három tagja a következő czimert használja: Balra felszökő szarvas, szájánál hold sarlótól kisérve. Sisakdisz: Holdtól és csillagtól kisért koronából növekvő szarvas. Tehát olyanféle átalakulás, mint a milyent a Pócsok czimerénél láttunk.
Szintén vadászcselt tüntet fel az 1418. Hassági Farkas-család czimere,* melynek pajzsalakja: nyiltól talált, vesszőfonadékból növekvő természetes farkas.
Turul, XIV. k, 92. I. Monumenta Hung. Herald. II. k. 5. 1.
A vadászattal való összefüggést a nyil mutatja, a vesszőfonadék valami cseleszköz a verem fölött. A farkas lábaival rózsákat tart, melynek valami symbolikus jelentése van, melyhez hasonló s kétségtelenül hiteles példát később látunk.
A rózsát tartó farkas természetes kivitelben előfordul az 1521. Révay czimerben,* a nyiltól talált medve a nádasdi Ercsiben.*
Siebmacher, 388. 1. Az armalis szövegét közli Palma Heraldicć R. H. Specimen 110. 1.
Múzeumi levéltár.
A 3 utóbbi czimerben nem természetes a czölöpirányban növekvő helyzet, ha csak az illető állatot nem abban a pillanatban akarják feltüntetni, melyben nyiltól találva felágaskodik, mely törekvés valószinüleg konstatálható a lóra nézve az 1515. Konzky czimerben.*
Horvát Siebmacher, 65. 1.
Az itt felsorolt czimereken kivül még sok olyan czimerünk van, melyek elárulják, hogy megalkotásuknál nem a praktikus czél – hogy ismertető jelül szolgáljanak – szerepelt s azért nem elégedtek meg az élettelen vagy jelentés nélküli alakkal, mely a sokféle lehetséges helyzet miatt önmagában is megkülönböztető erejü, hanem több alakot kapcsolnak össze, igyekeznek tulajdonságaikat is feltüntetni.
E mellett a kivitel is általában annyira természetesül hogy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a czimeralakok stilizálása nem lehetett szabály nálunk. Különben hogyan lehetne érteni azt, hogy még akkor is természetesen kezdik festeni az oroszlánt és sast, mikor arra a szerkezetben okot nem találunk, pedig ezeknek van a legáltalánosabban elfogadott szigoru stereotip helyzete és stilizált ábrázolása. Ugy látszik, hogy a mint a román-korban nem csak a czimerekben, hanem általában sem tudtak, nem akartak természetesen festeni, ép úgy czimeriróink nagy része már Zsigmond korától kezdve nem akar, nem tud a hagyományos ábrázolásnál maradni, stilizálni, hanem fest úgy, a mint más képeknél megszokta s gyakorlottsága, tehetsége engedi.
A mi kanczelláriánk az armalisok bizonysága szerint nem is követelt stilizálást; hiszen hány armalisunkban fordul elő a suis propriis coloribus, hány dicséri a festő ügyes kezét, a kivitel szépségét, még pedig nem heraldikai szempontból!?
Hogy a heraldika, a középkori szellemnek és életnek gyermeke, a szellemnek, életnek változásával átalakul, azon nem lehet csodálkozni hisz ebben lelhető magyarázata a specialis heraldikák kialakulásának is. Azon sem lehet segiteni a szigoru szabályok hangoztatásával, hogy heraldikánk annyira rosszul fejlődött, hogy nagy heraldikusunk, Csergheő ismételt kijelentése szerint alig van czimerünk, mely a modern heraldika szabályainak megfelelne.
Kicsinységem a nagyérdemü férfiu tekintélye előtt meghajol, de még sem állhatom meg, hogy én, ki a praktikus heraldikát a magyar czimereknek sokszor kiméletlen kritikájából tanulgatám, 124fel ne vessem azt a kérdést, hogy ha a modern heraldika szabályait czimerekből vonták le, vajjon a magyar heraldika szabályait nem lehetne-e magyar czimerekből levonni? Ha a nyugati heraldikai felfogás és szokásos ábrázolás megtört régen a magyar szellemen, ugyanaz a magyar szellem nem tudná-e napjainkban a modern heraldika szigoru szabályait lazitani s a hol lehet, azoknak tiszteletben tartása mellett a magyar czimerek jó részének otthont teremteni.
Hiszen bizonyos, hogy nem volt ok mindig (innen a sok varians), de nem is lehetett az adományozás szándéka) a divatot követnünk. Az is bizonyos, hogy a czimer praktikus alkalmazása sem volt valami kiterjedt a mit a czimerkép egyszerüsége és stilizáltsága okául szoktak feltüntetni, különösen nem középkori heraldikánk feltünő hanyatlása korában, czimereink tanusága szerint. Igy pld. a Dobay, Deésházy és Raadák czimer magyar vitéze nincs vasba öltözve. Már pedig mindennek helyességét, jóságát alkalmazhatósága, czéltudatossága adja meg. Nálunk a czimernek egyetlen komoly alkalmazása maradt a pecséteken; tehát az armalison levő czimer helyességének mértéke az lehetne, hogy vissza lehet-e adni kisebb gyürüs pecséteken is a czimerképet a nélkül, hogy valami lényeges elmaradna belőle?
Természetes, hogy a viszonyokból kiindulva itt is tekintetbe kell vennünk, hogy a czimerirás és pecsétvésés mestersége nem volt mindig egyformán fejlett nálunk. Az utóbbi el-elkésett egy korszakkal, igy pld. Zsigmond korában még az ó-góth stilus divik pecséteinken, mikor a festészet terén a késői góth-izlés végnapjai közelednek.
Mivel azt, nem vehetjük tekintetbe, hogy néha kontár vándor legényekkel is vésethettek pecsétet, azt lehet mondani, hogy az eddig tárgyalt czimerek nagy részét – ha nem is egész hüen – a pecsétvésés elmaradottsága mellett is vissza lehetett s vissza is tudták adni.
Nem lehetett azonban az állatok egyes tulajdonságait, igy a mohóságot (Révay), vérszomjat (Básthy), félénkséget (Kánthor) oly kis területen szilárd anyagba vésni, a mit a festőtől az armalis megkövetel néha, de ennek elveszése korántsem oly nagy baj, mint a szinjelzés hiánya középkori czimeres pecséteinken.
Helytelen a bonyolódott, jelenetes czimer, mert a legjobb pecséten, sőt kisebb rajzban sem lehet jól látni, meghatározni a kisebb mellékalakokat (igy az emlitett devecseri Choron, Vatthyon stb.) úgy, hogy leirásuknál a kérdőjelt nem nélkülözhetjük.
Helytelen az ember működési körének bevonása a czimerekbe úgy az emlitett praktikus mérték, 125mint az esztetika szempontjából, mert hozzá vagyunk szokva, hogy az emberben minden helyzetében magasabb működésü szellemének jeleit, egyéniséget keressünk különösen az arczvonásokon. Vagy megtaláljuk s akkor – pecséten sem lévén visszaadható – a kép nem czimer, vagy nem találjuk s akkor – bár heraldikailag jó lehet a czimer – nem elégit ki; mert igazán semmitmondók, különösen pecséten, pld. a növekvő emberalakok, melyeken, mivel sem a ruha, sem az arcz nem látszik jól, kutató szemünk, elménk semmit sem talál.
Lehet ugyan középutat is találni, melyet azonban a magyar heraldikának csak egy-két terméke talált meg – úgy látszik idegen, német hatásra – ha a czimer az egyén valamelyik tulajdonságát a legszembetünőbb, a legkiválóbb szervezeti nyilvánulásában tünteti fel; igy az ájtatosságot összetett kezekben, olvasó tartásban (Herencsényi), az óriási erőt fakitépésben (Görgey, Sváby).
A legtöbb emberábrázolásu czimerünknek azonban már a compositiója is hibás és erre czimeriróink rádupláznak a jellemzetességre, sőt egyénitésre való törekvéssel még ott is, a hol nem várnók. Igy a Gelleyek* nyilazó kentaurjának arcza jellemzetes, szép férfi arcz, melynek kifejezése mythikus természetének megfelel. Szintén jellemzetes a Mohorai Vid 1418. armalisán* lévő török fej.
Szines másolat a Heraldikai Társaság levéltárában.
Turul, III. k. 2. 1.
Mivel alig tehető fel, hogy egyént ábrázoljon, valószinü, hogy a czimeriró a nemzeti sajátságokat akarta az arczon is – a kendő kötésén kivül – feltüntetni; tehát typust festett, akárcsak a mellétei Barócz czimerben (1415) a német heraldikában is előforduló szerecsen fejen.
Vannak sokan, a kik egyes alakok jellemzetes arczából kiindulva, több czimerünket arczképesnek mondják, sőt azt is állitják, hogy a czimerszerzőnek ülni kellett a festő előtt.
Az ily állitás, mivel csak a jellemzetesség támogatja, tulzás, mert mindenik férfit ábrázoló czimerünkben van valami jellemzetesség s ezért e hitet csak az armalis szövege tenné jogosulttá. Azonban armalisainkban nem találván semmit, a mi a fenti állitást igazolná s nem állva rendelkezésünkre semmiféle eszköz, melylyel kétségtelenül kimutathatnók, hogy a czimerszerzőnek «ülni» kellett s igy arczképes czimereink is vannak,* igazolhatóbb kérdés megfejtését tüzöm ki itt feladatomul, hogy t. i. tipust, vagy individuumot festettek-e czimeriróink?
Csergheö G., Arczképirás a magyar heraldikában czimü értekezésében a Malonyay Balogh és Szigethy czimert tartja arczképesnek.
Az igazságra úgy juthatnánk el legkönnyebben, ha ismernők egy ugyanazon festőnek több férfiábrázolásu czimerét. Ha mindig a magyar tipust festette, bizonyos, hogy az alakok között volna több közös vonás a legellentétesebb helyzetek ellenére is. Azonban czimeriróink ismerete nélkül ez uton nem haladhatunk s igy nem marad más ut, mint az összes magyar férfiábrázolásu czimerek összehasonlitása.
R. KISS ISTVÁN.
