II.
II.
Szent István az állam és egyház szervezésekor nem hagyta figyelmen kivül a nemzetségi, illetve törzsi szállások geográfiai helyzetét. Az egyes törzsek szálláshelyének meghatározásánál bizonyitékul használtuk fel a vármegyék kétparti helyzetét. Eljárásunk jogosultságát igazolja a vármegyék e sajátságos alakulásának a többi folyómenti megye egyparti helyzetével való összehasonlitása. Mig egyfelől Pozsony, Hont, Nógrád, Bodrog, Bács és Keve, másfelől Moson, Győr,* Pilis, Tolna, Baranya, Valkó és Szerémmegyék közt a Duna, a balparti Szatmár, Szabolcs, Csanád, Torontál, Keve és a jobbparti Bereg, Ung, Zemplén, Borsod és Bács vármegyék közt a Tisza határvonalul szolgáltak, addig a törzsszállások helyéül megjelölt területeken Komárom, Esztergom és Fejérmegyéket a Duna, Ujvár, Szolnok és Csongrádot a Tisza, Baranyát a Dráva, Aradot és Csanádot a Maros, Belső-Szolnokot és Szatmárt a Szamos derékban szeli.* A kétparti részek közigazgatási összekapcsolása csupán a megye területén lakó vezető nemzetségek birtoklási viszonyaiban lelheti magyarázatát.* Szent István az uj államszervezetben, különösen a megyékben, vezető szerepet szánt és juttatott a királyhü nemzetségfőknek. Ezért a vármegyék szervezésénél tekintettel volt a nemzetségi szállásföldek helyzetére. Eklatáns példa erre Csanád vármegye keletkezése, hol Ajtony elkobzott javait a győztes Csanád adományba kapta s ő lett a birtokai által geográfiai kapcsolatba hozott kétparti Marosvármegye – a későbbi Csanád – ispánja.*
Győr északi Komárommal határos csücske a Csallóközre átterjedt.
Csánki térképe id. h. és id. m. vonatkozó részei.
A vármegyék területének sajátságos kialakulása, a várföldek tagoltsága más tényezők összeműködésének következménye volt, minek Tagányi Károly A megyei önkormányzat keletkezése, Bpest, 1899. cz. műve 3–4. lapján, továbbá Szolnok-Doboka vármegye klasszikus monografiájában és Szolgagyőr. Századok. 1882. cz. értekezésében adja magyarázatát. – V. ö. Pauler. A magyar nemzet tört. az Árpádh. kir. alatt. I.* 26–26., 388–389., 250–253. és 481–485. l.
Ereky István. A magyar helyhatósági önkormányzat. I. köt., 2. kiad., Budapest, 1910. czimü művében azt a felfogást vallja, hogy a nemzetségi szállások semmi hatással sem voltak a várföldek területi kialakulására. Nézete szerint éppen ezekkel szemben, a nemzetségi hatalom gyengitésére volt szükség a várföldek szétszórására. Szent István az által, hogy a várispánokat geográfiailag nagyon is tagolt területek élére helyezte, azt akarta volna elérni, hogy az ispánok ne jussanak összefüggő, nagy földkomplexumok fölött való uralom által kelleténél nagyobb, a királyi közigazgatásra káros hatalomhoz. (Különösen I. 235–238., 312–344. lap.) Erekyt itt félrevezette Stubbs és Gneist magyarázata az angol grófságok szétszórt területéről. Hasonló indokok feltevése Szent Istvánról annál kevésbbé lehetséges, mert az Istvánéhoz hasonló centralizációt véghezvivő uralkodónak, ki munkálatát az uj rend ellen fellázadó elemek legyőzése és az ország teljes pacifikálása után fejezhette csak be, mindig avval a feltevéssel kell szervező munkáját végeznie, hogy a közigazgatás élére helyezett tisztviselők személyileg és politikai tekintetében is feltétlen hivei. Ellenkező esetben az egész szervezés félmunka, mert e korban az ispáni hatalom gyöngitése a központi királyi hatalom rovására ment volna. Az Ereky-feltételezte felfogás mellett István Csanádnak valahol a nyugati vagy északi megyékben adott volna magánbirtokot vagy csanádi birtoklása mellett más vidéken tette volna ispánná. Ez természetesen a kezdetleges viszonyok idején abszurd és kivihetetlen dolog. Az ispáni hatalom veszélyessé növekedésének korlátozására egyedüli, de igen hathatós biztositék, a tisztség személyes és nem örökölhető jellege volt. A várispánságok kialakulásának sajátságait Tagányi kifogástalanul magyarázza meg id. munkáiban. Magyarázatát Ereky (I. 341.) is elfogadja, csak nem tartja egyedül elég indoknak.
Az egyházi és világi közigazgatás Szent István államában szoros kapcsolatban állt egymással. A püspökségek és vármegyék szervezése ugyanazon a területen egyidőben történt. A honvédelem, közigazgatás és törvénykezés terén egyaránt jelentős szerepe volt a főpapoknak, kik az ispánokkal karöltve működtek.*
Az egyházi és állami szervezet kapcsolatáról kellő tájékozást nyujtanak Ortvay id. nagy földiratán, Ereky művén és Hajnik, A magyar birósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok korában. Bp., 1899. cz. munkáján kivül az általános köztörténeti művek, így Pauler, Marczali ld. művei.
102Ily körülmények közt érthető, hogy noha a püspökségek szervezésénél és a határok kijelölésénél – a külföldi papok befolyására – a ténylegesnél fejlettebb állapotok vétettek irányadóul, mégis észrevehető a nemzetségek elhelyezkedésének azok területi kialakulására gyakorolt hatása.
Nem számitva a gyér lakosságu, de királyi birtokul lefoglalt s így előreláthatólag betelepitendő bihari területre szervezett s a nemzetiségi vidékeken később alapitott nyitrai és zágrábi püspökségeket, kilencz közül hétnek területe – némi módosulással – nagyjában összeesik a törzsek szállásául megjelölt területekkel.* A módosulást főképpen az okozta, hogy a püspökségek szervezésénél – a fejlettebb nyugati viszonyoknak megfelelően – a határok is elég pontosan kijelöltettek s természetes határokul a folyók is fölvétettek.
Ortvay (id. m.) nagy gonddal tervezett térképe a XIV. sz. egyházmegyéiről a korábbi állapotok ismertetésénél is joggal felhasználható. Egészen bizonyos, hogy a középkorban területváltozásnak csak annyiban voltak alávetve, hogy idővel a püspökök joghatósága addig lakatlan vagy az országhoz szorosan nem tartozó területekre is kiterjeszkedett.
Az erdélyi püspökség magva (Szatmár-, Kraszna- és Belső-Szolnokmegyék)* a Kund szálláshelyéül megjelölt terület volt. Az egri, marosvári, pécsi, veszprémi és váczi egházmegyék eredeti területe nagyjából összeesik a kabarok, Ajtony, a drávamenti törzs, Bulcsu, illetve a csongrádi részeken megtelepedett törzs szállásával. A kalocsai érsekség központja a fejedelmi törzs szálláshelyén volt, de ennek területe több püspökség közt oszlott meg, a minek oka kétségkivül abban keresendő, hogy az első időben alapitott esztergomi és kalocsai érsekségek, valamint a veszprémi és pécsi püspökségek főpapjaival – a keresztény állam szervezésében legbuzgóbb munkatársaival – a király állandó összeköttetésben akart maradni s ezért azok székhelyét a királyi nemzetségi birtokok, elsősorban Fejérvár közelében jelölte ki. A fejedelmi törzs szállásbirtoka felett az egyházi főhatóságot Dunántul a veszprémi (Fejér vm.), és pécsi (Alsó-Sárköz a tolnai részeken) püspök, a Duna balpartján a kalocsai érsek (Alsó-Solt) és a váczi püspök (Solt északi része és Pestmegye) gyakorolták.* A Lél törzsének szállásául megjelölt terület nagyobbik – dunáninneni – részén az esztergomi főegyházmegye alakult ki. Dunántul, tán kapcsolatban a Szent István-kori bessenyő telepitésekkel,* a győri püspökség szerveztetett.
Karácsonyi J. A honfoglalás és Erdély cz. értekezése és Szent István élete. Bpest, 1904. 35. l. – V. ö. még Pauler id. m. I. 41. l. – Ortvay id. m. II. 614. s köv. l.
A váczi püspökséget forrásaink és iróink egy része I. Géza és Szent László alapitásának tartja. Ezt a nézetet támogatja az a körülmény is, hogy a XI. századi pogány lázadások éppen Szolnok-Békés-Csongrád megyék vidékéről indultak ki. Ez esetben annak alapitása a kuntelepitéssel lehet kapcsolatos.
V. ö. ezekről: Pauler id. m. 30. és 391. l.
A nyolcz törzs szálláshelyét megállapitva kétségkivül sajátságos találkozás, hogy mellőzve a török időkben csaknem teljesen kipusztult déli vidéket, a Dráva és Marosmentén tanyázó törzsek lakhelyét, a magyar nyelv mai nyolcz nyelvjárásterülete közül hat a többi hat törzs szálláshelyével körülbelül összeesik.* A felsőtiszai nyelvjárásterület központja Szabolcs- és Szatmármegye, Kund törzsének szálláshelye. A palócz nyelvjárás a mátraalji kozár-kabar ivadék nyelve. A dunántuli nyelvjárás, – mely Csallóközön már a palóczos és tótos nyelvjárásokkal keveredik – a Komárom-Esztergom vidékén letelepedett törzsnek felel meg. A nyugati nyelvjárásterület központja, Göcsej, Bulcsu törzsének szállása volt. Az ő-ző alföldi nyelvjárásterület eredeti virágzási helyét nem az uj telepitésü Drávavidéken és Szeged környékén, hanem a Sárköz, Solt és Kiskunság nyelvjárás szigeteiben, a fejedelmi törzs szállásbirtokán kell keresnünk.* Végül a Duna-Tisza közi nyelvjárásterület központja 103éppen Csongrád vidékére esik, melyet egy törzs szálláshelyéül állapithattunk meg.*
Balassa József. A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése. Térképpel. Bp., 1891. A másik kettő, a királyhágóntuli és székely a honfoglaláskor el nem foglalt területek később kialakult nyelvjárása. Előbbi Balassa szerint a felsőtiszaiból szakadt ki.
Éppen elszigetelt voltuk nyujt bizonyitékot régiségükre. Mindenütt a régi, református vallsáu lakosság beszéli ezt, a XVIII. században betelepitett tót és német származásu ë-betüvel beszélő katholikus és evangelikus nép között.
Balassa J. A magyar nyelvjárások keletkezése (Etnografia, IX. 1898.) cz. értekezésében, Sebestyén Gyulának a törzsszállások és nyelvjárások találkozására vonatkozó megjegyzésével szemben arra az eredményre jut, hogy eredetileg csak négy nyelvjárás lett volna s ilyenekül a dunántuli, melyből a nyugati, a felsőtiszai, melybl a királyhágóntuli nyelvjárás szakadt ki, a palócz és az ő-ző alföldi nyelvjárás tekintendők. A tisza-dunai e-betüs a török idők után alakult ki. Ezek ellenére érdekesnek találtam e tünetet ismét felemliteni s arra a nyelvészek figyelmét felhivni.
Hazánk XII–XIII. századbeli területi viszonyait ismerő tudósaink hosszu ideig azt a téves nézetet vallották, mintha Árpád és Szent István Magyarországa a mai határokat teljesen betöltötte volna. A külföldi és hazai forrásokban egyaránt emlitett hetvenkét vármegye szervezését a kegyeletes hagyomány első királyunknak tulajdonitotta s azok területét már a vezérek korában hazánkhoz tartozónak tekintette. A történeti források kritikai vizsgálata megczáfolta ezt a felfogást s ma történetiróink szorgos kutatásai alapján megközelitő pontossággal ismerjük a X. századi Magyarország kiterjedését.* Legujabban Karácsonyi János a helynevek vezetése mellett meggyőző alapossággal állapitotta meg István országának határait.* Lehet, hogy műve a részletekben itt-ott módositásra szorul, de egészben meghatározta a X. századi Magyarország körvonalait. E kép szerint az északnyugati, északi, északkeleti hegyvidék, a Szamos-völgytől keletre és délre eső Erdély, a szörényi részek, a Dráva-Száva-köz nyugati hegyes-dombos vidéke és a nyugati határon Zala-, Vas- és Sopronmegyéken át huzódó földsáv, – a később s még ma is nemzetiségek által lakott vidékek és a Székelyföld – nem tartoztak a honfoglaló magyarok megszállta területhez. A nomád népeknél szokásos országválasztó-közök, «gyepüelvék» voltak ezek, minőket – néha több napi járó földre kiterjedőket – találunk a IX–XI. században Dél-Olaszország pusztáin tanyázó bessenyők, bolgárok, magyarok, kunok és szomszédaik közt.
Különösen Paulernek (A magyarok megtelepedéséről) (Századok. 1877. 373. és 481. l.) irt czikke, Tagányi K. A honfoglalás és Erdély cz. (Ethnographia. 1890. I. évf. és Karácsonyi hasonló cz. értekezése (Bpest, 1896.) vitték előre e kérdés megoldását.
Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól. Századok, 1901.
A honfoglaló magyarok számukhoz mérten – alig lehettek rabszolgáikkal együtt 500,000-en – rengeteg területet szálltak meg, a minek magyarázatát adja életmódjuk és foglalkozásuk. Egy törzs ellátásához a pusztázó pásztor és vadász életmód mellett óriási földterületekre, hatalmas fűtermő vidékre volt szükség. A hegyes vidékeken kivül megszállatlanul maradtak a baromtenyésztésre alkalmatlan erdős és a kopár homokos területek.* A Duna-Tisza-köz északi része – a későbbi Jász-kunság – a bihari nagy erdőség és Erdély lakossága a honfoglalás után igen lassan szaporodott a szomszédos nemzetségek térfoglalásával. A honfoglaló törzsek a folyóvölgyeket, a Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva és a Balaton vidékén elterülő legelőket szállták meg.
A magyarok ló- és szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoztak, a disznó- és birkatenyésztés az erdős vidéken lakó szlávok s a kopárabb vidékeket megszálló kunok közt terjedt el.
A törzsek elhelyezkedése hadi szempontból bizonyos tervszerüséggel történt. A megszállt terület szivét, a Duna két partján elterülő későbbi Fejérmegyét, Pest-, Pilis-, Veszprém- és Tolnamegyék szomszédos vidékeivel a fejedelmi törzs foglalta el. Maga az uralkodó nemzetség a kétparti Sárvizek közt elterülő hatalmas földterületen, – a «nagy szigeten»* – helyezkedett el nagyszámu rabszolgáival s atörzs szegényebb sorsu nemzetségeiből alakult kiséretével. Vele egyirányban, a Közép-Tisza két partján, a későbbi Csongrád, Külső-Szolnok- és Békésmegye nyugati csucsában telepedett le egy másik törzs, melynek nemzetségei nagy szerepet játszottak történelmünkben. Innét kerültek ki az idegenellenes, nemzeti reakciós párt vezérei, a királyi hatalom ellen fellázadó békési Vatha és János, Bánk bán és a Barsa-nemzetségbeli Kopasz nádor. A Boór-nemzetség büszke hagyományai szerint az ő nemzetségi birtokaikon játszódott le a honfoglalás két legnevezetesebb eseménye: az alpári csata és a pusztaszeri gyülés.
Arra nézve, hogy a nagy sziget alatt nemcsak a Csepelt értették, figyelemreméltók Zolnay Jenő megjegyzései Árpád vezér sirja. 19–24. l. V. ö. Dedek id. m. 205–206.
104Ezt a két törzset mintegy körülfogta a megszállt terület szélein elhelyezkedő többi hat törzs, melyek mindegyikére a szomszédos országok valamelyikével szemben a honvédelem kötelezettsége hárult. A fejedelmi törzset övezték a Felső-Duna mentén s a Balaton nyugati partjai körül letelepedett, Német- és Olaszországgal szemben az előörs és előharczos szerepét játszó törzsek, melyeknek vezetői voltak a külföldi forrásokból és a hazai mondából egyaránt ismert Lél és Bulcsu, továbbá a Dráva torkolatánál annak két partján megszállt s a szerbekkel szemben álló* harmadik törzs.
V. ö. Presbyter Diokleas értesitését Ciaslav szerb fejedelem s a magyarok harczáról, valamint Kiis Magyar vezér esetét. – Schwandtner. Scriptores. III. 486–88. – Thallóczy, id. ért. (Századok. 1896. 492. s köv. l.)
Fontos védelmi szerep jutott a Maros mentén megszállt törzsnek az Aldunán tul lakó régi bolgár ellenséggel szemben, mig a Szamos mentén tanyázó magyarokra s a Mátra tövén a Tisza két partjára telepedett kozár-kabarokra hárult az Erdély, illetve Vereczke felől várható bessenyő betörések elleni védelem.*
A XI. századi bessenyő és kun betörések kivétel nélkül a Szamos völgyén át történtek.
