Éble Gábor: A Nagy Károlyi gróf Károlyi-család leszármazása a leányági ivadékok feltüntetésével. Budapest, 1913. Ára 50 korona. Franklin-Társulat bizománya.
A nagymultu nemzetség erős történeti érzékét, bőkezüségét, az érdemes szerzőnek pedig fáradhatatlan szorgalmát és alaposságát dicséri az a fényes kiállitásu kötet, melynek czimét e sorok fölé irtuk. Nem az első eset, hogy ez a két tényező találkozott; Eble Gábor, a szerző, hosszu esztendőkön át volt hüséges sáfárja a Károlyiak gazdag levéltárának, s nem elégedett meg a rábizott kincsek megőrzésével, rendben tartásával, hanem ugy vélt igazában eleget tenni feladatának, ha felhasználja azokat a család multjának minél alaposabb felderitésére s igy hozzájárul történetirodalmunk gazdagitásához is. A Károlyi nemzetség pedig sohasem riadt vissza anyagi áldozatoktól, ha hazai történetirodalmunk gazdagitásáról volt szó s igy az értékes munkák egész sorát köszönhetjük nekik.
A fenti munka ismertetését a végén kezdjük, a hat nagy genealogiai táblával, mert hisz' ez a gerincze; kettő közülük a Károlyiak leszármazási táblája a XII. század második felében élt Dózsától kezdve, négy pedig 21 Károlyi leánynak az ivadékait tünteti fel, a régebbieket a levéltár, az ujabbakat pedig a Góthai Almanach és a Nemzetségi Zsebkönyv adatai alapján. Ezekhez a táblákhoz nincs szöveg mellékelve, de viszont az egyes tagoknál megtaláljuk a lehetőséghez képest az összes fontos adatokat: születés, esküvő, halálozás, temetkezés idejét, helyét, az illető családtag méltóságait, hivatalait stb. s igy felvilágositást nyujtarak minden genealogiailag fontos kérdésre.
A Károlyi-Oklevéltár II. kötetében megjelent már ugyan a család genealogiája, de hézagosan és hiányosan 47s igy örömmel üdvözöljük az uj családfát, mely pótolja a hiányokat, kijavitja a hibákat s lehetőleg teljeset és tökéleteset nyujt a családtagok kezébe s a történetkutatók és genealogusok használatára; a mi pedig a leányági ivadékok tábláit illeti, elég a táblákhoz csatolt pontos névmutató családneveinek áttekintése, hogy lássuk, mennyi sok család genealogiai adatait gyarapitják azok. De nemcsak tisztán genealogiai fontossága van ezeknek. A Családtörténetek – ugy nálunk, mint külföldön – nem igen fektettek eddig erre sulyt, pedig átöröklési problémák vizsgálatánál nem elég az ősfa, hanem a teljes leszármazási tábla vizsgálata is fontos, s csakis mindkét módszernek felhasználása vezethet eredményre. Az elméleti genealogia szempontjából pedig annyiban bir értékkel, hogy adatokat nyujt a Descendenzverlust vizsgálatához, a melyet eddig nem méltattak nagyobb figyelemre, – éppen a vizsgálati adatok hiányossága miatt – mig az Ahnenverlusttal sokat foglalkoztak. A régibb időkre nézve természetesen határt szab az ilyen leszármazási tábla teljességének az adatok hiánya, de az ujabbaknál egészen a most élő ivadékokig megtalálunk minden tagot Éble munkájában.
A szövegrész a Bevezetés után, a melyben a Károlyiak országos szereplésén tekint végig a szerző, A család eredete czimü rövid fejezettel kezdődik; ebben Karácsonyi Jánosnak felfedezését ismerteti, a ki a Váradi Regestrumban megtalálta az eddig ismert legrégibb ősnek Andrásnak, apját, Józsát, a ki 1150–1180 48körül élt, majd elmondja, hogy ennek unokája nyerte az «Ördög» melléknevet s csak ennek unokája, Simon, vette föl a Károlyi nevet Karol helységtől, egy mint unokatestvérei János a Bagosi nevet Bagos, Péter a Vetési nevet Vetés és Márton a Csomaközi nevet Csomaköz helységtől.
A következő fejezet a család czimereiről és rangemeléseiről szól. Csoma József korszakalkotó munkájában az emlékek alapján a sólymot tartja a Kaplyon nemzetség ősi czimerének. Éble evvel szemben azt vitatja, hagy a karuly madár volt, mert «a Vetéssyek éppen egy mint a velük vérrokon Károlyiak, Bagosyak és Csomaközyek a későbbi századokban is mindvégig a karuly madarat tartották nemzetségi czimerüknek», Vetési Albert czimere pedig – irja – határozottan sas, mindkét fennmaradt emléken, s igy ez az ő egyéni czimerének tulajdonitható csak. Csoma szerint nem lehet beszélő czimer, mert ha a Károlyi-családra nézve el is fogadjuk annak, hogyan alkalmaznánk beszélő voltát ezen családtörzs többi négy hajtására, a kik más nevet viseltek, mint fentebb láttuk. Ámde azt hisszük, nem kell éppen beszélő czimernek elfogadni a karulyt s mégis megállhat Éble feltevése, ha azt vesszük fel, hogy később kata a falu e nevet, mint a család felvette e czimeralakot vagyis a közös czimeralakot még akkor vette fel a család, mikor az unokatestvéreknek emlitett névfelvételei még nem történtek meg, s itt fontos Éblének az az adata (13. l.), hogy a Nagykárolyhoz közeleső Kővár uradalma nagyon gazdag volt karvaly madarakban, ugy hogy az urbariumok szerint még a XVI. és XVII. században is adóztak karvalyokat a Kővárhoz tartozó falvak.
Éble megvizsgálta a család összes legrégibb pecsétjeit (képben közli Vetési két czimerét, az 1563. 1570, 1586, 1590, 1612, 1614, 1621-ből fennmaradt pecséteket, Bethlen Gáborét 1626-ból és Károlyi Sándor pecsétjét) s ezek alapján megállapitotta, a mit Csoma emlékek hiányában nem dönthetett el, hogy a sziv, a karuly jobb lábába a XVII. század elején került és pedig akkor, a mikor K. Mihály, királyi precisor, 1609-ben, báróságot nyert, ugy, hogy ez a sárkánynyal tulajdonkép a Károlyiak bárói czimere. Bőven foglalkozik a második rangemeléssel is, K. Sándornak grófi rangra emeltetésével. Hogy I. József 1711 augusztus 1-én Barcelonában kelt levelében «Illustris dilecte Comes»-nek czimezi, Éble ugy magyarázza, hogy ez vagy tévedésből történt vagy jelezni akarta a király, hogy érdemei folytán igénye lehet e méltóságra, vagy pedig főispáni méltósága miatt czimezte igy. Ez utóbbi eset nem állhat meg, azt hiszem, mert akkor a «Supreme» nem maradt volna el a Comes mellől; a mi pedig a tévedést illeti, ez sem valószinü. Figyelmébe ajánljuk azonban a szerzőnek azt a körülményt, hogy Károlyi esküjének szövege igy kezdődött: «Ego Alexander Comes Karoli» ... bár ő csak Alexander Károlyi-nak irta alá magát, s Locher gróf is comesnek irta őt, ugy hogy valószinü, hogy Pálffy és Locher teljhatalmazottak biztositották erről s azért is czimezték igy őt. Természetes, hogy ennek rövidesen hire ment, s azért irta ő folyamodványában főindokolásképen «cum iam vulgaris popularisque obtinuisset fama.»
E fejezet végén a család czimere fölött látható II-águ koronával is foglalkozik a szerző s arra az eredményre jut, hogy «legyen bár e formai eltérés indokolt, vagy nem, tény az, hogy a gróf Károlyiakat a király által adományozott II -águ korona illeti meg.» Kétségbe nem vonható, hogy mivel a grófi oklevélben levő czimerfestményben a pajzson II-águ korona foglal helyet, a család jogosan használhatja; ámde van e kérdésnek más oldala is! Ha eltérés van a czimereslevél szövege és képe között, tudjuk, hogy a szöveg az irányadó. Itt a szövegben pedig «imperiali diademate» van, a mi nem II-águ korona, tehát a szöveg szerint a császári koronának volna ott a helye inkább. Ezt a gondolatot vetette fel br. Mitis is az Adler 1907-ik évfolyamában közölt nagyérdekü tanulmányában, melynek kiindulópontja ép a Károlyi-féle grófi diploma II-águ koronája volt. Mitis átnézte a Reichsregistratur koronaleirásait III. Ferdinánd, I. Lipót és I. József korából s eredményei nagyon érdekesek; mivel pedig Éble utján arról értesült, – a mit ezen munkájában is megemlit a szerző – hogy «a királyi könyvekben 1657–1707 nem kevesebb, mint 62 grófi rangemelés fordul elő és ezek egyikénél sem találkozunk az imperiale diadema kitétellel», azért jutott ő (Mitis) arra a gondolatra, hogy itt talán valóban szószerint kell azt érteni.
Ámde Éble figyelmét elkerülte az a körülmény, s igy Mitis sem vett róla tudomást, hogy ez mégsem magában álló eset, mert előfordul hasonló kifejezés a Széchényiek grófi diplomájában: «imperatorio diademate», a hol pedig a czimerképen a szokásos leveles koronát láthatjuk, s igy kétségtelen, hogy valamint a regia corona általánosságban jelezte a koronát, ugy azt sem kell szószerint vennünk. Mivel 49pedig a XVIII. század elején még nem volt szigoruan megállapitva az ágak száma rang szerint, a czimerfestmény 11-águ koronája egyáltalán nem bir fontossággal a grófi diplomában, s valamint a többi grófi családok a 9-águ koronát használják azóta, hogy a XIX. századtól kezdve a gyakorlat e tekintetben állandósult, nem pedig a leveles koronát, ugy kellene azt használniok a Károlyiaknak is.
A munka további fejezetében az ősi székesegyház a nagykárolyi várkastély történetével ismertet meg bennünket a szerző, eleven tollal adván elő mozgalmas multjukat; végül pedig a család temetkező helyeit ismerteti: a kaplonyi és fóthi sirboltot, elsorolván időrendben a nemzetségnek e helyeken eltemetett tagjait is.
Az Okleveles Függelékben a bárói és grófi diploma szövegét s II. Mátyásnak a pozsonyi kamarához intézett levelét olvassuk, a melyben báró K. Mihálynak nászajándékot rendel. Helyet foglalhatott volna itt K. Sándor folyamodványa is a grófi méltóságért.
A kötethez majd félszáz kép van csatolva, az elhunyt családtagok arczképei, a XVII. században élt br. K. Lászlótól kezdve. Családtörténeteknek lényeges alkatrészeik az arczképes mellékletek, nemcsak a családi összetartó kapocs szempontjából, hogy ébrentartják a pietást s az állandó visszaemlékezést, hanem az átöröklési problémák vizsgálatánál is nagyon fontos adatokkal szolgálnak s lehetővé teszik, hogy sokszor századokon át követhessük a családi tipust.