Faller Jenő: Bányászati vonatkozású magyar városcímerek. Írta: – – okl. bányamérnök. Különlenyomat a «Bányászati és Kohászati Lap…
Faller Jenő: Bányászati vonatkozású magyar városcímerek. Írta: – – okl. bányamérnök. Különlenyomat a «Bányászati és Kohászati Lapok» 1942 november 1-i 21. számából. 11 lap + 21 kép.
A szerző érdekesen és vonzó formában mutatja be a magyar bányavárosok heraldikai emlékeit. Rövid bevezetőben szól a címerekről. Vázolja a tatárjárás előtti városi autonómiákat s ismerteti a 90címeres gyakorlat megindulását. Tárgyalja a bányászatnak más hivatásrendektől való elkülönülését és külön rendi tagozódását. Sorra veszi a nevezetesebb bányavárosokat és ismerteti azok privilégiumait. Érdekes megállapítása, hogy «bányavárosaink a legtöbb magyar várost és részben a szomszédos országok bányavárosait is megelőzve használnak címereket». Nem kevésbbé jelentős az az adata, hogy egy Mátyás aranyforinton található először kiverve a bányászék és a kalapácsok. Bár kétségtelen, hogy a típust adó címerekben nem mindig könnyű az esetleges egyénit feltalálni, az is tény, hogy főként a későbbi, jogi személyeknek szóló címerekben sok konkrét adatra lehet rátapintani. Ezért jelentős Fallernek az a megállapítása, hogy az eléje került címerekben tipikusan magyar bányászalakok jelennek meg, akiknek öltözete össze nem téveszthető módon különül el a németnyelvű bányászvárosaink jellegzetes öltözékétől. Különösen figyelemreméltók a hazai bányászöltözetekről szóló sorai. Ahol bányavárosaink címereinek belső jelentőségéről beszél, néhány meglepően ható, helyi jellegű mondát és anekdotát sorol fel, melyek új fényt deritenek az illetékes címerek eredetére, vagyis néhány eddigi magyarázatlan cimert beszélő címerré alakítanak. Végezetül felszólítást intéz a mai bányahelyekhez, hogy minél nagyobb számban alkalmazzák a régi címereiket, vagy legalábbis valamilyen módon jelezzék a cimerben a bánya-jelleget. Természetesen ez szép és méltányos kívánság, de mai nap az önkényes címerfelvételnek törvényes akadályai vannak.
Egész előadásán érezhető, hogy nem címerrel foglalkozó olvasóknak ír, mert a heraldikai kifejezésekhez nem alkalmazkodik állandóan; mindent részletezve, szinte népiesen ad elő. Mivel egészen más szakérdeklődésű közönségnek ír, nem kifogásolható ez a szokása, de mégis ebből származik néhány félreérthető megállapitása is. Így pl. úgy érthető egyik magyarázata, mintha a XIII. sz. elején királyaink már armálist adományoztak volna városainknak; holott ez csak másfélszáz év mulva történt. Selmecbánya 1245. évi címerespecsét adományozásának (!) az 1275-ből ismert példánnyal való azonosítása mindenesetre merész dolog. Különösen az a megjegyzés, hogy Selmec címerén (helyesebben pecsétjén) «csaknem 30 évvel előbb jelenik meg az ék és kalapács, mint a német városokéban», nem állhat meg fenntartás nélkül, hiszen az 1275-ös pecsét (Dl. 923.) ősét csak feltételezhetjük. Tollhiba okozhatta, hogy Dognácska címere helyett Dobsináéról szól (3. l.). Valószínűleg Újbányának csak a typariuma állhatott rendelkezésére, s talán ezért írja, hogy azon Nagy Lajos «a város díszes aranyszelencéba zárt kincseit» is felajánlja koronája mellett Szűz Máriának. A typariumon, főleg annak fényképén (4. ábra) csakugyan nehezen vehető ki, hogy a király kezében csak korona van. Egy lenyomat a szerző számára is meggyőzőbb lett volna. Érdekes kísérlete, hogy Felsőmecenzéf pecsétjének Madonnáját magyarnak nevezi Újbánya Madonnájával szemben, melyet osztráknak mond aszerint, amint a Boldogságos Szűz a kis Jézust a jobb- vagy balkarján tartja, Ugyanis szerinte az osztrák császári felfogás az volt, hogy «az anyát több tisztelet illeti meg, mint gyermekét s ennek következtében a Kisdedet a Madonna balkarjára helyezte» (5. l.). Ennek a felfogásnak ellentétje volna a «magyar Madonna». Ha viszont nem az újbányai typariumot, hanem annak lenyomatát nézzük, akkor ugyancsak azt látjuk, hogy a Gyermek itt is a Szűz jobbján van; tehát a fentebbi szétválasztásra nincsen szükség.
A dolgozatot igen gondosan és nagy tárgyszere tettel összeállított függelék követi, melyben a szerző a bányászati vonatkozású címerek vagy pecsétek jegyzékét közli betűsorban. Harminchárom helységet, illetve vármegyét sorol fel, mindegyik mellett a legszükségesebb tudnivalókat is jelezve. Az értekezést 27 ábra kíséri, melyek részben eredeti felvételekből, részben a Borovszky szerekesztésében megjelent Magyarország vármegyéi és városai című sorozat megfelelő köteteiből és a Tagányi–Altenburger–Rombold-féle Magyarország Cimertára című kiadványból kerültek ide.
Mindent egybevetve, nagy örömmel köszöntjük Faller komoly és a heraldika szakembereit is érdeklő dolgozatát és várjuk a folytatásokat.
Darvasy Mihály.
