Ányos Pál: Egy terhes álomtalan éjjelemkor
Egy terhes álomtalan éjjelemkor
| Fuss már egyszer éjjel kinos setétsége, |
Megölsz unalmaddal! - nem kell csendességed,
Szerencsébb szemekre follyon édességed.
Enyimek nedvesek fájdalom árjától,
Nem várnak enyhülést álmok tréfájától.
Tudom minden időszakasz eltünését,
Hallván egy szomoru harang csendülését,
Melly azt jelengeti haldokló szivemnek,
Hogy közelget vége ezer gyötrelmemnek.
Ennek is utálom hamis biztatását;
Miként tudhatná ő végzések folyását?
Távol tőlem, távol, édes reménségek,
Szomoru örömök, öldöklő kétségek!
Nem hallom én többé ütni óráimat,
Mellyek mosolygásra nyitnák ajakimat.
Kelj fel, szép Auróra, piros nyoszoládból,
Vén Titányod elég csókot szitt már szádból.
Kelj fel! siess ama magános erdőkre,
Tiszta forrásokra, szomoru mezőkre,
Mellyek már megszokták hallani szavamat,
Mikor bus énekkel fejezem bajomat.
Ottan fülemülék s gerlicék nyögése,
Felel jajjaimra patakok csergése;
Ottan számlálom el hiv magánosságnak,
Hány nyila szegezett a mostohaságnak;
S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet,
Csendes könyvezésre olvasztom szememet,
Melly lehömpölgetvén érzékeny csöppeit,
Itattya pázsitok hervadó füveit.
Ó boldog szabadság erdők közepében,
Ahol ki-ki bátran sirhat keservében,
Nem ugy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sirás - ártatlan jele keservünknek,
Kis vigasztalása levert életünknek -
Még ez is tilalmas!... mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánnak.
Mostoha fajzati feld golyóbicsának,
Vérszopó vadai végső Libiának,
Meddig fogjátok még az ártatlanságot,
Üldözni letapodt gyámoltalanságot?
Hát még több vért kiván pogány szomjuságtok,
Szilaj erkölcsötök, iszonyu vadságtok?
Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,
Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:
S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?
Halhatatlan lélek? emberi társosság?
Fussatok el tőlem, tigrisek kölkei,
Mesés Polyfemus undok gyermekei!
Rátok koholtatnak Étna menykövei,
Ákheron, Erebus kinzó eszközei.
1781-1782
