Arany János: RÁCHEL
RÁCHEL
| Akkor Herodes... elküldvén szolgáit, levágata |
| minden gyermekeket, kik valának Betlehemben... |
| Ráchel, siratván fiait, nem |
| akart vigasztalást bevenni, mivelhogy az ő |
| fiai nem volnának..." |
| (Mát. II. 16, 18.) |
A lámpa csügged, az éjfél setét,
Virrasztja Ráchel két szép kisdedét;
Arcára halvány mécs világa süt,
Viharzó búja már lecsöndesült.
Mint a derékban megtörött virágszál
Alácsüggeszti fonnyadt szirmait:
Dús fürtözetje dult képén alászáll,
S beárnyékozza kettős fiait.
Ül ágya szélin és az ágyban ott
Szelíden nyugszik a két kis halott;
Meghülve, de nem merevedve meg, -
Téjarcaikon lágy mosoly lebeg;
És a kicsiny száj félig nyitva, mint
Ösztönszerűleg az emlőre nyilt.
Három egész nap, három lázas éj
Mult el, mióta nincsen éte, álma,
Midőn a zsarnok Heródeszi kéj
Szép csecsemőit keresé halálra.
Virrasztja Ráchel két szép kisdedét;
Arcára halvány mécs világa süt,
Viharzó búja már lecsöndesült.
Mint a derékban megtörött virágszál
Alácsüggeszti fonnyadt szirmait:
Dús fürtözetje dult képén alászáll,
S beárnyékozza kettős fiait.
Ül ágya szélin és az ágyban ott
Szelíden nyugszik a két kis halott;
Meghülve, de nem merevedve meg, -
Téjarcaikon lágy mosoly lebeg;
És a kicsiny száj félig nyitva, mint
Ösztönszerűleg az emlőre nyilt.
Három egész nap, három lázas éj
Mult el, mióta nincsen éte, álma,
Midőn a zsarnok Heródeszi kéj
Szép csecsemőit keresé halálra.
Oh, a rémséges éjtszaka!
Midőn a kisded álmai fölött
Poroszlók kardja villoga
És százakat és ezreket leölt,
Midőn kétségbe'sett anyák,
Keresve menedék tanyát,
Dobogó kebelen
Vitték a gyönge magzatot,
Kit az anyai félelem
A fájásig szorongatott:
Vitték, hogy a vad szolga ösvenyét
- Elébe futván - rövidítenék!
Midőn Rámába hallatott
Sirás, kiáltás, jajgatás,
Lőn keserű könnyhullatás -
Mikép jósoltatott!
Midőn a kisded álmai fölött
Poroszlók kardja villoga
És százakat és ezreket leölt,
Midőn kétségbe'sett anyák,
Keresve menedék tanyát,
Dobogó kebelen
Vitték a gyönge magzatot,
Kit az anyai félelem
A fájásig szorongatott:
Vitték, hogy a vad szolga ösvenyét
- Elébe futván - rövidítenék!
Midőn Rámába hallatott
Sirás, kiáltás, jajgatás,
Lőn keserű könnyhullatás -
Mikép jósoltatott!
Azóta Ráchel búja fenn viraszt,
Kizárva minden részvétet, vigaszt.
Magához senkit nem bocsáta:
Mint vészmadár elem-csatába,
Merült be tenger bánatába.
Hiába kérte martalékait
A sír, megnyitva éhes ajkait:
A sírral ő dacolva pörbe szállt,
Kétségb'esése kétlé a halált.
Mignem kizajlott szenvedély után
Nyugodtság tünt fel az ábrázatán,
Olyan mélabús, kietlen nyugalom,
Minő romok felett vagyon.
Kizárva minden részvétet, vigaszt.
Magához senkit nem bocsáta:
Mint vészmadár elem-csatába,
Merült be tenger bánatába.
Hiába kérte martalékait
A sír, megnyitva éhes ajkait:
A sírral ő dacolva pörbe szállt,
Kétségb'esése kétlé a halált.
Mignem kizajlott szenvedély után
Nyugodtság tünt fel az ábrázatán,
Olyan mélabús, kietlen nyugalom,
Minő romok felett vagyon.
Most csendes a bú, mint ha éji vész
Multán a hold fájdalmasan kinéz.
Értelme néha felhős még ugyan,
Hanem felhője már villámtalan;
És lelke tűrni tud, habár föleszmélt,
Elbírja az emlékezet keresztjét.
Multán a hold fájdalmasan kinéz.
Értelme néha felhős még ugyan,
Hanem felhője már villámtalan;
És lelke tűrni tud, habár föleszmélt,
Elbírja az emlékezet keresztjét.
Olykor, ha lassú merengésiben
Elméje, mint fáradt madár, pihen -
Olykor lehajtja melle bimbait,
Csiklándva mintegy alvó fiait;
De visszaretten és sohajt nagyot,
Emlője érzi a halálfagyot;
Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül,
Bánatja szózatos panaszban enyhül.
Elméje, mint fáradt madár, pihen -
Olykor lehajtja melle bimbait,
Csiklándva mintegy alvó fiait;
De visszaretten és sohajt nagyot,
Emlője érzi a halálfagyot;
Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül,
Bánatja szózatos panaszban enyhül.
(1851)
