Arany János: TÁJKÉP
Mintha sebes árvíz meggyalulta volna;
S ha Belényes ormán fölkel a nap reggel:
Végignézhet rajta, még álmos szemekkel.
Távol rengetegek szétszórt előörse;
Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron,
Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.
Mintha olykor a föld buborékot vetne;
Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik,
Hogy alá temesse egyikét a másik.
Csak temetőjének maradt reánk nyoma.
Hol vigadt? hol küzdött? imádta Istenét...?
Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét.
Barázdája a domb oldalán felhajlik,
Csak, hová tinói már nehezen másznak,
Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.
S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,
Maga pedig hozzá keservesen mormol:
Nem tudja, mi leli odafent az ormon.
Hány derék vitéznek csontjait fedezi;
Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:
Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...
Én pedig kijártam, és én ültem sokszor
A kis domb süvegjén, ott az ér-oldalon,
Melynek neve ma is, mint régen, Testhalom.
Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta;
Méltó-e hogy a lant elzöngje? Miért nem...?
Alacsony az ember, de magas az érdem.
Hajta végre dicső bajnoki tetteket:
Sok tudott honáért élni halni ollyan,
Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.