Arany János: Első ének
Etel arany székén már kénye szerént ül,
Növekedik gyorsan országa, hatalma,
Mint téli eséskor hó mezeje s halma.
Ádria bősz tenger sziklás karimáján.
Mind népeket onnan s nyájakat elhajta,
A bizánti császár ám busuljon rajta.
Mutatá császárnak keze nyomtatóját
S megizené neki, hogy ez a kisújja,
Rettenetes lész majd annak egész súlya.
Ősz aggot eléje hoztak az erdőben,
Ki magát mondotta isten emberének,
Bizonyt a rabok is mellette tevének,
Hite nem bizánti, hanem bálvány papja,
Búvóhelye barlang mind nyári és téli,
Jár hozzá a népség, imádja, mert féli.
Vígasztja szelíden a nehéz panaszút;
Adományt nem hajszol, de - mi szükség - elvesz
Testi ruházathoz, testi eledelhez.
Különös volt látni ó gyapju zekéje,
Mely aláfolyt sarkig, tiszta, de sárgulva
Festetlen fehére hosszas idő múlva.
Vegyítve fakóbban nagy ezüst szakállát,
Kezébe' fehér bot, s a tetején ennek
Szalagos babér dísz, pártája istennek.
Így felel a szóra melyet a hős kérdett:
"Ki vagyok? - Bízom, hogy nem Etele rabja,
Hanem az ó isten dalnoka és papja.
Feszíteni húrját lanton avagy íven,
Ki jóslatot zenge sok ezer öltőnek,
Mely bölcsebb vala, mint akik ez'tán nőnek.
Bizánt lakol érte, ő vele nem gondol...
Sőt gondol erősen: bűnteti; már kezdi,
S talán Te vagy a kar, mely által elveszti.
Nem felelek hosszan rövid kérdésedre;
Parancsodat várom, kegyelmedet kérem,
Nehogy az istenség megboszúlja vérem."
Magad egy hang volnál, ha én abba' járnék:
Hallám s nincs. De megóv, ha mi óvhat, téged:
Bendeguz atyámra mutató vénséged.
(Mert jóslatom immár vagyon isten-szájból):
Mint lesz birodalmam lefolyása, vége?
Lássam, az istened igaz istenség-e?"
Szánva tekintének az öreg emberre,
Tudván hogy Etel már Isten kardját birja,
Kirül a világfán jós íge van irva.
Tekingete oldalt, hátra is elsőben
Az öreg, s válasszal késik vala nyelve;
Megszólala végre karját fölemelve:
Sokszor a bal végzet hever isten térdén
S ott marad, ameddig boszura nem költi
Bűn, s emberi vak dölyf, mely az elmét tölti.
Hamarább, ha gyorsan növekedést vésznek:
Netalán a jóslat teneked sem kedvez...
Ragaszkodom inkább adott kegyelmedhez."
Mit zeng sorsa felől hamis isten dalja;
Mire az ősz fürtét köntöse szárnyával
Befedé, s könyörgést mormola hangjával.
Lett végre a zsongás. Etele meghallá,
Mert kis kora óta érti a jós nyelvét;
S így vette dalának röviden értelmét.
De helyre megint áll az idő folytával,
Fia, kit nem ösmer, bár vagyon életben,
Fogja fölépítni. Ez van a végzetben.
S így szólala: "Hazudsz, hazug isten szája!
Fiam egy sincs akit vonásrul vonásra...
Hogy' véd meg a máglyán istened, ám lássa!"
Nyomban Etelvárról juta ám követség,
Jelenteni, hogy lett Isten ajándéka
Fiugyermek, akit szült asszonya, Réka.
Kit vőn, mikor ennek gőgjét megigenlé,
S hogy udvara közt mind visszavonást szított,
Szíve melegjéből leve kitaszított.
Keleti országból leányát Magyarnak,
Ki vala ös honban magyarok királya;
Réka az új hitves, ennek egy-leánya.
Megszólala most, nagy főhajtva beszélvén:
"Öröm és dicsőség Etele királynak!
Fénye le ne szálljon soha is napjának.
Megszűlte fiát már - fiat első szerben -;
Virágzik Etelvár ragyogó örömtül,
Áhítja királyát látni szembe - szemtül.
(Mindenki tiéddel vallja egyenlőnek),
S nevet neki válassz névinnepet űlve,
Melyre a hír majdan koszorúit tűzze!"
De belül megdöbbent ám az öröm mellett:
"Ez az ismeretlen!" villana eszébe
S egy percre sötéten elkomorúlt képe.
Kincses ajándékot vinni a betegnek:
Sok római ékszert, arany-ezüst marhát,
Kit hoza a földről, hol ma lakik dalmát.
S megvárta előbb, míg néma leend minden.
Pillogva a tábor-tüzek amint múltak,
S a mennyégnek örök csillagi felgyúltak:
Hogy látni akarja öreg jós orcáját,
Hogy vele négyszemközt valamit beszéljen
Bántása ma nem lesz, biztassa ne féljen.
Etele komoran állott vele szembe
S elnézte sokáig tiszteletes arcát,
Melyen az indulat nem jelölé harcát.
Jóslatot, egy ízén még sem hazudott, áll;
De felelj, hol vetted? igazán az égből?
Vagy sejtve koholtad régi bölcseségből?"
- Válaszol - ily szókra, vallatva, felelnem.
Mert jósol az isten, kik hozzá folyamnak:
De nem enged földi kényszer hatalomnak."
S habozék: kardjával döfje-e le mindjárt,
Avagy oly kegyelmét hozzája mutassa,
Melynek amaz hírét messze ragyogtassa.
Légy papja tovább is faragott kőbábnak,
De ne ámíts pénzért, tudva hamis hittel;
Ím ez arany kincs, légy vele boldog, vidd el."
Vala templom-számra; most lakhelye barlang,
Maga is papja is, üldözve, szegények:
Adományod nélkül, nagy király, megélek."
Beszorítá öklét s meg kinyitá, mondva:
"Élj hát öreg; ímhol visszaadom élted."
S szabadon ereszté a lángra itéltet.