Arany János: 6
6
Egyszerre - mint rémkép miatt
Álombul aki felriadt,
Vagy az, kit égő háza költ,
Vagy a halálra vált beteg,
Midőn az éjmadár süvölt -
Retten föl a szép mátka-hölgy.
Arcán a szétrezzent ideg
Futtába' mind kővé jeged,
Halálos a szin, melyet ölt;
Sötét a homlok és szemöld,
Mig, fennakadván, a szemek
Vad-kétségben veszteglenek.
"Fuss, fuss" kiált "boldogtalan!"
És már, amint kimondja ezt,
Hatalmasan reszketni kezd -
"Sorsunk pecséte nyomva van;
Köztünk a föld mélyen sülyed,
Nem léssz enyim, én nem tied -
S mely égfelé száll tiszta-hűn,
Oltáraink szent lángja bűn,
A szivnek üdve kárhozat:
Egymást szeretnünk - nem szabad!
Vagy nem tudod... nem azt te még.
Mit megtudott a föld, az ég:
Mert ez sötét gyászban maradt,
Az ingott lábaim alatt,
Midőn a szó kimondaték? -
Nézd e gyürűt..."
Álombul aki felriadt,
Vagy az, kit égő háza költ,
Vagy a halálra vált beteg,
Midőn az éjmadár süvölt -
Retten föl a szép mátka-hölgy.
Arcán a szétrezzent ideg
Futtába' mind kővé jeged,
Halálos a szin, melyet ölt;
Sötét a homlok és szemöld,
Mig, fennakadván, a szemek
Vad-kétségben veszteglenek.
"Fuss, fuss" kiált "boldogtalan!"
És már, amint kimondja ezt,
Hatalmasan reszketni kezd -
"Sorsunk pecséte nyomva van;
Köztünk a föld mélyen sülyed,
Nem léssz enyim, én nem tied -
S mely égfelé száll tiszta-hűn,
Oltáraink szent lángja bűn,
A szivnek üdve kárhozat:
Egymást szeretnünk - nem szabad!
Vagy nem tudod... nem azt te még.
Mit megtudott a föld, az ég:
Mert ez sötét gyászban maradt,
Az ingott lábaim alatt,
Midőn a szó kimondaték? -
Nézd e gyürűt..."
| "Hah! Gyáva érc! |
Ez hát - ismétli a legény -
A sors, mitől rettegjek én?
Volt: nincs!" kiált, s a mátkajel
Mélyen merűl a Vágba el,
Gyorsan, előbb mint a leány
Ujja megérzi a hiányt.
"Nem ugy! korán lesz válni még,
Bucsúra hozzád nem jövék.
Az esküdött hűség örök,
S ha boldogságom ajtaját
Elzárja tőlem bármi gát:
Mint férfiú, utat török.
Jer, jer velem: nyugodt az éj:
Édesden alszik a veszély:
Siessünk. Túl e völgy-folyam
Medrén, a bokrok árnyiban
Vitézeim hű népe van:
A csolnak itt: a büszke Vág
Karom csapásit rettegi,
S bár ellenére van neki,
Megszokva már a szolgaság.
Ne szólj: ne reszkess: jer velem:
Leszállni biztosít ölem;
A könnyü sajka perc alatt,
Mint egy szilaj pók, átszalad,
S ha túl vagyunk - túl, én, veled
Minden veszélyen. . . képzeled?"
Mond, s balkezével, öv gyanánt.
Átfogja a karcsú leányt,
De reszket ez; csaknem kihull
És elfoly érc karjaibul.
"Oh jaj, ne még! ne oly hamar!
Keblem szorong - fejem zavart -
Erőm nincsen - fázom nagyon -
Pihennem kell. - "
Ha búcsu nélkül itt hagyom...!
Majd fölkel ő reggel korán,
És várni fog hiába rám;
Betegnek gondol: látni ég:
Bontatlan ágyam szólni fog...
Előbb, mintsem kifejlenék,
Gyilkosa lészen e titok,
S boldog! ha rettegés ölé meg
- Előcsatárja a veszélynek -
Míg férje, a bőszült apa,
Dühös tigrisként nem jön el,
Keresni benne életet
Melyet ezerszer öljön el.
Te nem tudod, mit szenvedett
E gyöngéd asszonyi kebel,
E szikla közt nyíló virág,
Hová nap nem tekint soha,
Hol örökös a tél hava,
És, mely felé mosolyogna,
Nincs egy füszál, egy lombos ág.
Igen, te nem voltál jelen,
Midőn a vas kényúri gőg
S apai akarat előtt
Fetrenge a hű szerelem;
Midőn sarokkal tipratott
A nő legszentebb érzete:
Miért hogy érez gyermeke,
Szivet belé miért adott!
És most. . . Nem! oh, az nem lehet!
Ha áldozat kell: én legyek.
Váljunk el, ifju! menj, siess;
Ah légy erős: türj, vagy felejts!
Kísérjen a bú ösvenyén
Vigasztalásul egy remény;
Hogy, amidőn oltári hit
Vetné reám bilincseit,
Azt a napot nem érem én!
Élj boldogul..."
Boldog jegyes: Isten veled!"
"Forgács: oh, égi kegyelem!"
"Eljössz tehát? jösz úgye?"
Átfogja a karcsú leányt,
De reszket ez; csaknem kihull
És elfoly érc karjaibul.
"Oh jaj, ne még! ne oly hamar!
Keblem szorong - fejem zavart -
Erőm nincsen - fázom nagyon -
Pihennem kell. - "
| "Anyám, anyám ! |
Majd fölkel ő reggel korán,
És várni fog hiába rám;
Betegnek gondol: látni ég:
Bontatlan ágyam szólni fog...
Előbb, mintsem kifejlenék,
Gyilkosa lészen e titok,
S boldog! ha rettegés ölé meg
- Előcsatárja a veszélynek -
Míg férje, a bőszült apa,
Dühös tigrisként nem jön el,
Keresni benne életet
Melyet ezerszer öljön el.
Te nem tudod, mit szenvedett
E gyöngéd asszonyi kebel,
E szikla közt nyíló virág,
Hová nap nem tekint soha,
Hol örökös a tél hava,
És, mely felé mosolyogna,
Nincs egy füszál, egy lombos ág.
Igen, te nem voltál jelen,
Midőn a vas kényúri gőg
S apai akarat előtt
Fetrenge a hű szerelem;
Midőn sarokkal tipratott
A nő legszentebb érzete:
Miért hogy érez gyermeke,
Szivet belé miért adott!
És most. . . Nem! oh, az nem lehet!
Ha áldozat kell: én legyek.
Váljunk el, ifju! menj, siess;
Ah légy erős: türj, vagy felejts!
Kísérjen a bú ösvenyén
Vigasztalásul egy remény;
Hogy, amidőn oltári hit
Vetné reám bilincseit,
Azt a napot nem érem én!
Élj boldogul..."
| "Tenélküled? |
"Forgács: oh, égi kegyelem!"
"Eljössz tehát? jösz úgye?"
| "Nem." |
El innen, el!"
| "Anyám... megyek!" |
Mennének is; de hirtelen
A hölgy apródja megjelen,
Bomlott beszéde, külseje,
Nem várt veszélynek a jele.
"Bajnok! hamar, fuss; nincs idő:
Urunk boszút lehellve jő,
Kezében vas, szemébe' tűz,
Csövében a halálos ón:
Ha! már közelg a folyosón - "
"Irgalmas ég! s te veszteg ülsz?
Fuss" - mond a hölgy - "oh, Istenem!
Előzd meg a percet: el, el!"
De Forgács elszántan felel:
"Én meneküljek és te nem?"
"Fuss" a leány ismételi
S kezét, a gyönge pár kezet,
Kétségb'esetten tördeli:
"Reményünk még el nem veszett:
Még visszajősz - nem! én lelek
Utat, hogy felkeresselek..."
"Remény!" szökik most fel, "remény!"
- Villámsugár e gondolat -
S az ablak ingó lépcsején
Bizton siet le a legény,
Míg rendítő csapás alatt
A záros ajtó bészakad
S kivont karddal Szunyog belép. -
Nyomában fegyveres cseléd
És bámuló kiváncsi nép.
Mint kóbor villám, járja be
A hely minden zugát szeme,
Egy pillanat! s a büszke cső
Dörögve a mélységbe lő;
Süvölt a visszhang a habon -
És felsikolt: "nagy Isten! ő...!" -
És összerogy a hajadon.
A hölgy apródja megjelen,
Bomlott beszéde, külseje,
Nem várt veszélynek a jele.
"Bajnok! hamar, fuss; nincs idő:
Urunk boszút lehellve jő,
Kezében vas, szemébe' tűz,
Csövében a halálos ón:
Ha! már közelg a folyosón - "
"Irgalmas ég! s te veszteg ülsz?
Fuss" - mond a hölgy - "oh, Istenem!
Előzd meg a percet: el, el!"
De Forgács elszántan felel:
"Én meneküljek és te nem?"
"Fuss" a leány ismételi
S kezét, a gyönge pár kezet,
Kétségb'esetten tördeli:
"Reményünk még el nem veszett:
Még visszajősz - nem! én lelek
Utat, hogy felkeresselek..."
"Remény!" szökik most fel, "remény!"
- Villámsugár e gondolat -
S az ablak ingó lépcsején
Bizton siet le a legény,
Míg rendítő csapás alatt
A záros ajtó bészakad
S kivont karddal Szunyog belép. -
Nyomában fegyveres cseléd
És bámuló kiváncsi nép.
Mint kóbor villám, járja be
A hely minden zugát szeme,
Egy pillanat! s a büszke cső
Dörögve a mélységbe lő;
Süvölt a visszhang a habon -
És felsikolt: "nagy Isten! ő...!" -
És összerogy a hajadon.
