Arany János: IX.
IX.
Másfelől Ibolya kesereg búvában,
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.
Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.
Már jőnek. Kicsődült egész város népe;
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;
"Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«"
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«"
A vén magyar koldús még jobban levonta
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni. "
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni. "
Hallá e beszédet három cigány gyermek:
"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se' hallik; hanem aztán mit ád?"
Felelt Ibolya: "No, ezt a szép palotát."
"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se' hallik; hanem aztán mit ád?"
Felelt Ibolya: "No, ezt a szép palotát."
Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.
Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"
Rózsa feltekintett, és visszaeszméle
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.
Se kérdett, se hallott - a szobába terme:
"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.
"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.
Elbámult a násznép: "Hogy lesz már, a kőbe!
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?''
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?''
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"
S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.
Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.
