Arany János: Második ének
,Jeles öklelések akkor ott levének.' |
Ilosvai |
Mi akar most lenni odalent Kesziben:
Fényes hadijáték, melynek neve: torna;
Forr oda a népség, mert hogy is ne forrna.
Mindjár' zajosabb lett az öreg sas-fészek; |
Víni a szép lyányért, vagy dús birtokáért,
Vagy csak időtöltés, mulatság okáért.
Király udvarában vala mindennapos.
Sokszor is felhozta tréfa közt a király:
"No, fiam Miklós, hát? hogy lesz Rozgonyinál?
Gazdag a lyány, szép is, nem hiábavaló: |
Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót
Ki akarná rázni a füléből - s nem szólt.
Faggatják, nem igen válogat szavában:
"Eh mit! nekem asszony? és kölönc egy falka?
Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka,
Mindig valahányszor az ajtót behúzom? |
Eh! megleszek így is; ha ma itt, holnap ott
Kedvesebb nekem a nőtelen állapot."
Ha nagyon zaklatják, hitet is mond rája.
Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte.
"Fiam, édes fiam, mért nem házasodol? |
Így inté az anyja százszor is azelőtt:
De csak hallgatással vőn a bajnok erőt.
A házasodáshoz, benne is volt félig;
Megszerette a lyányt, nyomba' meg is kérte,
Azt hivé, a lelkét odaadná érte;
Már az esküvőre nem hiányzott semmi, |
(Úgy szokták a nősök): Toldi le nem vágta:
Megmaradt a szakáll, s elmaradt a mátka. -
Gondját a király is leveté egy napra.
Hiszen olykor-olykor tán az is pihenhet,
Ki maga vesződik milliomok helyett.
Testőrző hadából kiszemel nehányat, |
"Ugy se' ví a lyányért" - mindegy, nincs kegyelem,
Monda Lajos király: "el fogsz jőni velem!"
Az öreg nemeshez: gondolá nem szégyen;
Mert a népe kedvét úgy szerette nézni,
Mint az apa játszó gyermekeit nézi
Addig-addig nézi, hogy közéjük vegyűl, |
Úgy tett Lajos épen: játszott is, ivott is:
De azér' nagyobb volt - király volt ő ott is.
De akkor-időben nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős téglafalát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát;
De bizony szűk lett az ilyes alkalomra. |
Gabonás, szalonnás, pince, raktár, magtár:
A nagyhasú háznak minden része csak tár.
Hogy a becsűleti ne szenvedjen csorbát,
S azt ne mondja a ház minden érkezőnek:
"Kivűl tágasabb lesz" - ha vendégi jőnek.
Cifra sok nagy sátort veretett a gyöpre, |
Telt is a költsége, hogy nem is sajnálta:
Érdemes vendégit kész tanyára várta.
Legszebb sátorába hivta ő felségét,
Alig leli helyét, szolgálja, köszönti -
Csakhogy a lelkét már elébe nem önti.
De Lajos így szóla: "Sem étel, sem ital |
Mig Isten házába nem megyünk mindnyájon,
Hogy az Úr Szent Lelke ma reánk is szálljon."
És megindult gyalog; az urak is vele:
Urak, asszonyságok, deli szűzek sorral,
Gyöngyös pártáikon lebegő fátyollal.
Sokan beszorúltak, amennyin befértek, |
Templom helyett a menny kéklő boltozatja
Buzgó éneklésök messzi hangoztatja.
Hamar a játékot kezdeni sietnek.
Falatoz az éhes; a levente készül,
Aki szép lyányt óhajt diadalmi részül.
Zeng a zene-szerszám: tárogató jajgat, |
Ropog az apró dob, a tábori böffen,
Mint a bölömbikák egy nádasba' többen.
Előre szegzi mind hegyes dárda-fülét;
Nyihog, kapál, rúg, vág Toldi paripája,
(Ha most el nem szakad, jó erős a pányva).
Maga Miklós jár-kel, bosszankodva szörnyen: |
Hogy leüljön félre, valami ebzugba?
S onnan bámészkodjék, keze összedugva?
(Tizenegy nemesnek, Toldi alatt, társa) :
"Mi bajod, levente, hogy oly nagyokat lépsz?"
"Semmi, felelt Miklós, bolondság az egész.
Azt gondoltam: hátha megcserélnék veled, |
Termetünk hasonló, mind lovon mind gyalog."
"Úgy de, monda Lőrinc, az én kezem balog."
Én se' vívok jobbra, hanem csak bal kézre;
Bizd rám. Azalatt te bújj el, és légy veszteg."
Rá is bizta Lőrinc; ebbe' megegyeztek. -
Odakinn azonban nyüzsög a tenger nép, |
Butkai, Lorántfi, Kompolti, Pohárnok
S többen, a sorompó gémje előtt várnak.
Tarka sátorokból egy tündéri várost:
Fövenytől aranyló piacot középen,
Festett új korláttal bekerítve szépen;
Körül, a sok színben, szűzek, asszonyságok, |
Hej! a fiatalság föl-fölnéz e tájra,
Mint piros almáért gyermek a nagy fára.
Egy magasabb polcon foglalának helyet;
Fölnyitá a gémfát a tanult bajmester,
Futkos ide-oda, látszik hogy nem restell,
Régi szertartásból a fövenyet bottal |
Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor;
Most kürtjébe fúvall és kiált háromszor:
Nevezetes harci játék leszen itt ma,
Királyi pecséttel, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért."
Erre minden bajnok, ki magát jelenti, |
Néma főhajtással; míg a torna-birák
Lobogója színét s címerét beirják.
Zöld-fehér bágyadt szín, tudja ott akárki,
Cimerén tarvarjút visel ősi vérte;
Sokszor lekárogták cimborái érte.
De most Toldi Miklós vette maga mellé, |
Tetszett a lovagnak, hogy amazt ne bántsák:
Így fonódott köztük és ilyen barátság.
Társai csúfságból el is nevezték ott
Majd "hüvöstartónak", majd meg "lágymosónak."
Látszott minden csontja puha porcogónak.
Ezért csak azon volt, hogy alázatoson |
S mellőle csaholjon a többire bátran,
Mint kis eb, ha érzi, hogy ő nem gazdátlan.
Mondja el: kik? hányan? aki jobban ráér;
Énnekem ezúttal Toldira van gondom:
Akivel ő megvítt, azokat elmondom,
Butkai az első, Bátor Após vére; |
Őneki sárkányfog van paizsán három
S fark-harapó kígyó, fekete határon.
lova csetlik-botlik mikor összemennek.
Bal keze a nagy fát tartani sem tudja,
Mint valamely kútgém imbolyog a rúdja;
Vágtat amaz, vágtat, megeresztve fékét, |
Toldi meg a vállán egy különöst rándít.
Nevetik Lőrincet, mint az igazándit.
Ahogy ez ütést ő kikerűlte könnyen,
Nehezét egyszersmind nagy emelő-fának
Lába közé ejtve Butkai lovának:
Iramatban a ló megállani nem tud, |
Akkor olyat zökken rohanó terhével,
Hogy urát tarkóján átalveti fővel.
"Maga sem gondolta; hogy így leteremtse!"
Van kacagás, van taps: "Rajta! ne félj, Lőrinc!"
Húll a dicsőség rá, hogy no. . . uram őrizz!
Nem is igen fél már, ül már feszesebben, |
Derekát rátartja, egyengeti testét:
Keveselli még ez, egy bajnok elestét.
S kiválik a rendből, előre ugorván;
Toldi nem oly hetykén mozdúl neki ellent:
Látszik, elég bátor, de vigyáz amellett.
Rúdját hóna alá feszesen foglalja, |
Célt vele néz: pajzsán köldöke réz gombját;
S futtat egyenlően, beszorítva combját.
Megrendűl a mienk, ellenfele jobban,
Toldi akaratból visszacsuklik ferdén,
Kompolti akarva sem marad a nyergén.
Szép viadal volt ez, senki se mondhatja, |
Csendes ugyan, csendes; de hibától mentes:
Még az irigység is megvallja, hogy "rendes".
Nem hagyja, fogadja, a szép eladó lányt;
Fölveti, megkapja háromöles rúdját:
No hiszen most, Lőrinc, no 'iszen most mindjárt?
Vissza, szegény, száját tekeré a lónak; |
De megáll, megfordul; magát neki szánja:
S dacolva, dorongját ő is ugyan hányja.
Tüzeli a két hős boszuját egymásnak;
Lorántfi nagyokat emelint a rúdján,
Hetvenkedik Lőrinc, kip-kap hebehurgyán,
Ugratja, zavarja szegény paripáját, |
Nem annyira mégis, hogy urát levesse,
Csak, hogy fura mérgét a nép kinevesse.
Lódul sete Lőrinc új viadalára,
Se látva se hallva, az utolsó percig,
Mikor egymás pajzsát szinte bizony pedzik.
Akkor a szálfának oly erőt ád jobbja, |
Föl se tudott kelni, paizson vitték el;
Gyászolta sokáig ezt az esést, kékkel.
Micsoda nagy sast rejt eme varju tolla:
De ha talán rájött valaki, sem mondta:
Támada ellenben hiu mende-monda.
Rege szállott, régi, néminemű Tarról, |
Neve Lőrinc szintén; most, e csudát látván:
"Ez az! ez az!" mondják: "belebújt a sátán."
Keresztet a hősök hánynak vala többen;
Suhan a szó súgva: elhiszi sok bátor;
Vagy azért nem próbál, nem hiszi ámbátor.
Királynak azonban messze poros útra |
Lovas csapat onnan közelít, s a játszó
Szellőbe' köszönget a királyi zászló.
Hasztalan a hirnök, új lovagot híván:
Egy kopja se' rendűl, lobogó sem lendűl:
Soha sincs - úgy vélik - e dolog istentűl:
Toldi ugyan ráér, büszke lován léptet, |
Mintha kertben volna, mind virág közt járna:
Páncélos dereka nem hajlik utána!
Az érte vivókat nézi vala sorban,
Szemesen fürkészte, köztük van-e Toldi?
Szíve szorúlt amint elesett Kompolti.
De midőn jobb kézzel bajnoka egy percig |
Bizonyos! bizonyos! - visszalöké fátylát -
Oh, a vak szerelem mindeneken átlát.
Odaveti szemét: el se' vevé könnyen!
S mint ha belől a szív szűl szapora vádat,
Maga sem tudván mért? lelke reátámadt.
Lovagi sisakja lobbot vet az arcán, |
Áll, mint ki sötétben tapogatja célját -
Nagy hosszu sohajtás emeli páncélját.
Odarúgtat Lőkös, fiatal vezére,
Porosan, izzadtan, le se' szállt a lórul;
Rosszat susog a nép eme hírmondórul.
Maga elé mindjár' intette királya, |
Szólt valamit lassan, mire Lajos képét
Láng csapta, felugrott, s kirugá a székét.
S visszavonúl, benső sátra alá mégyen,
Kövesse, mutatván Lőkös Bertalannak;
Mind az urak s a nép zavarodva vannak.
Mindjár' a sokaság habzó öve tágult, |
Ki magát üdítni, ki szegény állatját;
Szorítani szijját, igazítni csatját.
S megeredt felvágva, kantárt megeresztve;
Falu mögé fordúl, fűzes Tisza partján,
Dagadó habjával délnek alá tartván.
Mit tudja, hová fut? hova jut, mit bánja?... |
Hol szem nem találná, hol nem lakik ember,
Föld ahol elnyelné, s folyamot a tenger!
Vissza nem oly gyorsan futa mint előre;
Sátrok háta mögé kanyarul, s az ólak
Mentiben egy csatlóst odaint a lónak.
Maga leszáll, bémegy tanya-őrző Tarhoz, |
Bár más törte magát odakünn miatta,
Jobban beleizzadt ő, az istenadta.
Lehányja magáról nehezebb gúnyáit,
Páncélt, sisakot mit. Azután ledőle,
Arccal vágva magát agyaras vadbőrre.
Társa nagyot nézett, s fanyalogva kezdi |
Nem tudva, ha merje már venni magára?
Vagy Toldi parancsát türelemmel várja?
Megrázkodik olykor zokogó nagy teste,
Vissza egy-egy nyögést csak nehezen tarta,
Füleit a vadnak csikorogva marta.
Végre felűlt aztán, odaűlt a vadkan |
Csak szava-dörgése mélyebb, mint a rendes,
Egyéb viselete nem haragos, csendes.
De becsüld meg osztán, javasolom néked.
Tudom, a két szemed drága, fiam Lőrinc:
De az asszonyt, mondom, jobban ápold, őrizd.
Nem tudtam előre. . . te pedig ráhagytad; |
Oda bújtam, hol csak búva lehet járnom -
Becsűld meg az asszonyt, még egyszer ajánlom."
Mialatt nagy-sebten hadi ruhát ölte;
Szeplős veres arcán ravasz öröm játszék,
S ment a diadalra, hogy ő ne hibázzék. -
Hanem én meg Lőköst odabenn feledtem; |
Követ vala: most jő egyenest Prágából,
Csúfos üzenettel cseh király császártól.
Ha nem illőt szólok, ne legyen bántásom;
Örömest elnyelném, noha méreg volna:
De elő kell adnom, nem tehetek róla.
Mentünk uram - érve Prága jeles várát, |
Szomszédi köszöntést királyi nevedben,
Béke-barátságot vívén üzenetben.
Énvelem elsőbb is kötelődzni kezdett,
Dölyfösen és fitymán: »Hát te gyerek!« monda,
(Követem, a szót nem Felségednek mondva.)
»Magad is gyermek vagy, az urad is gyermek, |
Nem akar magánál ismerni különbet?...
Hozzám ilyen úrfit ne bocsásson többet.
- Odamondott egy szót, (megsúgta urának) -
»Eressze fiát már szoknya-szalagjárul,
Hadd tegye a tisztjét, ami reá hárul:
Maga személyében idejőjön hozzám. |
Tizenegy királyok, hódolt fejedelmek;
Idegyülnek hozzám: ő is jelenjen meg.«"
Zúgó füleinek most is alig hívén.
Még, amit adórul becstelenűl monda,
(Majd megfizet úgyis!) nem annyira nyomta;
De, hogy édesanyját említeni merte, |
"Részeg csap!" sziszegé foga közt, és hármat
Lépdelve siette végig a nagy sátrat *
Derüle méltóság a viseletére:
"Jól van, uram Lőkös; teljesítjük tisztünk;
Maradjon ez a szó egy ideig köztünk."
Azzal pihenésre küldötte követjét. |
Maga is nyugodtan megjelenék helyén;
Senkise' gondolná, mi evődik beljén.
Győzelem és bukti, nagy ütlegek árán;
De, mivel a hármat egyik sem üté meg:
Elhagyom; úgy is már hosszu ez az ének.
Most a diadalra, a díj-adalomra |
Hímes övet, boglárt, azok is mind nyernek,
Kik az első díjra gondolni se mernek.
Hogy a leventéknek valamit ne hozzon;
Gyöngyös arany munkát, ön szép keze mívét;
S nyerte akárhányszor a dalia szívét.
Oh te, ki vagy lengébb, gyengébb tavi nádnál, |
Oh asszonyi nem te - becsület e nemnek! -
Koszorúd mindég volt férfias érdemnek.
Bajnoka érkeztét várván bizalommal;
Egyszer üget Lőrinc: az a tulajdon ló;
Ugyanaz a fegyver; mindenbe' hasonló;
De csak egy pillantás, a szerelemé kell: |
Sikolt nagyot egyet, valamint a héja,
S öszveroskad szegény, lerogy elalélva.
- Nem csoda, suttogták, ilyen állapotban
Megkötni az éltét egy idegen társsal:
Így jár bizony a nő a nagyravágyással.
Szíve baját egy sem tudja Piroskának; |
Édes ölő bűnét kebelébe zárván,
Megy az áldozatra - néma, kötött bárány.
Tanú is akadna mellette bizonnyal
Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték, |
Született szemérem, tanult kötelesség:
Oh, a leány sorsa csupa kénytelenség!
Nem lázad-e lelke mai szörnyü sérvén;
Hiszen itt volt, megvítt; odadobá csúfra,
Mint egy leszakított virágot az útra.
Most ennyi gyalázat ember elé jusson?... |
Nem! bár a halálnál még iszonyúbb jönne.
Záporeső módra megeredt a könnye.
Hirdeti a győztest nagy erős fenszóval:
Fehér-zöld lobogó álljon elé, mondja;
Jön is; időt sem vár, hogy háromszor mondja.
Meghajtja magát a felséges királynak, |
Sisak-ellenzőjét felüté orcátlan,
Egy lassu morajnak odanézve bátran.
(Élt a gyanúpörrel már kezdete olta):
Odaugrat tűzzel Piroska elébe,
Öccse Jakab, János követik mentébe':
"Ótalmára - kiált - az erőtlen nemnek, |
Mely a menyasszony bús arcára legörgött:
Megvívunk vele, bár maga voln' az ördög!"
Szaporább szeplővel arca leve hókadt,
Ide-oda vizslat szeme, mint az ebnek,
Ha sok erős kuvasz nekiesett egynek;
De Piroska törlé könnyeit, és szóla - |
"Köszönöm, köszönöm. Nincs panaszom semmi,
Akarok Tar Lőrinc felesége lenni."
Elnyerte jutalmát, el a kötelét is:
A mátkai gyűrüt nevetlen ujjára;
Örvend neki a hős: azt hiszi, jól jára.
A többi jutalmat is eloszták rendre. |
Zöld leveles színben terítve sok asztal
Meg vala, mind sávos gyönyörű damaszttal.
Felyül, az asztalfőn, magyarok királya;
Kinn ökröt az alrend örömére süttet,
Csapon öreg hordók egri bora lüktet.
Illett, hogy a jó kedv eleinte késsék, |
Majd a tüzes bortól oly kedvre gyulának,
Mintha nem is torját ülnék Piroskának.
Minapi barátság poharát újítván;
Tréfája Piroskát is készti mosolyra:
Szerelmes-e még jó Csuta Györgybe? mondja.
Komolyan szól aztán: "Semmise' mult rajtam, |
Mindegy! a szerencsét ez is érdemelte:
Dicső Károly atyám apródja, neveltte.
Izenetét hoztam felséges anyámnak,
Látni Piroskát ő, hírébül, ohajtja,
Lészen az árvának anyja helyett anyja;
Udvara közzé, míg nap alatt lesz, kérte, |
Azután is mindég marad édes lyánya;
Éljen az ifjú pár! billikomot rája!"
Rozgonyit is többen éltetik a borral,
Ki az új tisztesség gőze miatt szédül
S tündöklik apai büszke örömétül.
Csak Toldi nem eszik, nem is iszik, hallgat; |
Messzirül az édes méreg-italt nyelte;
Gyönyörű Piroskán odaveszett lelke.
Meg se csippentené Eger áldott nedvét,
Ha rögtön egy hírnek moraja nem szárnyal;
Hogy háború készül cseh király császárral.
Ki tudja? ki mondja? titok ez még eddig; |
Benne van a légben, a lemenő napban,
Mely Prága felé most fetreng véres habban.
Szótlan ivott Miklós, mint röge a földnek;
De azok elmenvén, felpattana : haj rá !
S a nagy ezüst kannát fenékig felhajtá.
Cselekszik is aztán olyan ivást, táncot |
Padokat rombolva, cölöpöt felszedve -
Maga egy háború Toldi veszett kedve.