Babits Mihály: HELIOS
HELIOS
[A CANZONÉKBÓL]
Únt szélcsendes idő. Ünnepi délután...
Míly fülledt tavasz ez! Lomb sem inog sehol.
Kis felhőt a kifáradt nap
Kémel a síma egen - hiába.
S pislog. Az örökös lusta sugárszórás
elvéníti szegényt. Ládd, arany árnyait
már tunyán veti szét fakó
fű koravén, hajhullós plüssén.
Zöldjét görbe akácágon elült levél
látni szinte, miként veszti, ezer tüdőn
kapna friss levegő után
jaj, de rezegni se bir szél híjján.
Óh mi lesz, ha a szél meg sem ered soha?
tán meghalt a világ! Nincs, ami mozgatná
Ajolos, szelek úra jöjj,
félek a lelkem is itt elalszík
Végre ködlepedő ráborul egy tenyér
elsárgult napatyánk gömbölyű testére:
izzadtan takarózik ő:
védi - (saját melegétől!) arcát.
Hasztalan menekülsz! Gyomrod a tűz helye!
Jaj, jaj annak aki adja a meleget
és jaj, jaj a világnak,
mely az unott sugaron melegszik!
Ó mílyen tavasz ez! Meg sem ered soha
lombon új levegő, légben uj ér, uj ár:
Ajolos, szelek úra jőjj:
fúdd el a mostanit, uj napot hozz!
Míly fülledt tavasz ez! Lomb sem inog sehol.
Kis felhőt a kifáradt nap
Kémel a síma egen - hiába.
S pislog. Az örökös lusta sugárszórás
elvéníti szegényt. Ládd, arany árnyait
már tunyán veti szét fakó
fű koravén, hajhullós plüssén.
Zöldjét görbe akácágon elült levél
látni szinte, miként veszti, ezer tüdőn
kapna friss levegő után
jaj, de rezegni se bir szél híjján.
Óh mi lesz, ha a szél meg sem ered soha?
tán meghalt a világ! Nincs, ami mozgatná
Ajolos, szelek úra jöjj,
félek a lelkem is itt elalszík
Végre ködlepedő ráborul egy tenyér
elsárgult napatyánk gömbölyű testére:
izzadtan takarózik ő:
védi - (saját melegétől!) arcát.
Hasztalan menekülsz! Gyomrod a tűz helye!
Jaj, jaj annak aki adja a meleget
és jaj, jaj a világnak,
mely az unott sugaron melegszik!
Ó mílyen tavasz ez! Meg sem ered soha
lombon új levegő, légben uj ér, uj ár:
Ajolos, szelek úra jőjj:
fúdd el a mostanit, uj napot hozz!
1904. máj.
