Bajza József: KESERGÉS.
KESERGÉS.
A báj esttünemény halmok alá merűlt,
Csendes síri homály terjedez a mezőn,
Csendes síri homály terjedez a mezőn,
| S én mint árva bolyongok |
| E bús völgybe' magányosan. |
Minden néma, kihalt, merre szemem vetem,
Békés álmainak mélyibe sűlyedett;
Békés álmainak mélyibe sűlyedett;
| Csak te sírsz egyedűl még, |
| Édes zengzetü fülmile. |
Szüntesd gyászdalodat, szánakodó barát!
Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;
Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;
| E mély néma keservnek |
| Részvétel sem ad enyhülést. |
Mint a gyönge virág hervadoz életem.
A szép büszke után vágyva. De nem soká
A szép büszke után vágyva. De nem soká
| Int már a nyugalomhant, |
| Mely fájdalmimat elfedi. |
Majd ott sírja felett, fáinak árnyiban
Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,
Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,
| És ha elmegyen arra |
| A fagylalt szivü hitszegett, |
És nem tudja, kinek hűlt pora nyugszik ott,
A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,
A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,
| Mely a tőle gyülölt szív |
| Elszórt hamvaiból nőve: |
Akkor fesd le te, ó szánakodó barát!
A már elnyugodott egykori kínait,
A már elnyugodott egykori kínait,
| S mondd meg néki, hogy érte |
| Hervadt éltem el ily korán. |
Majd a szép szemeket könnyek özönlik el,
S a sírdombra le hőn hullanak, és velök,
S a sírdombra le hőn hullanak, és velök,
| Szendergő poraimra |
| Édes béke malasztja leng. |
