Balassi Bálint: HARMINCNYOLCADIK
1 | Egy kegyes képében az gyászöltözetben |
vallyon angyal tűnék-é? |
Vagy ember magzatja angyalábrázatba |
szemeimnek tetszék-é? |
Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, |
lelkem de immár övé. |
2 | Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét |
jobb részre mind béfedte, |
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit |
énreám függesztette, |
De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, |
csak mintha nem esmérne. |
3 | Vajha ez az volna, kit Venus fogada |
fia által énnékem, |
Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója |
szabadulna igyében, |
Szívem nagy bánatja örömre fordulna, |
vég lenne könyveimben. |
4 | De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen, |
ez bizony inkább tündér, |
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya |
szívemnek, amit felvér, |
Mert noha szereti, de azért rettegi, |
csak szólni néki sem mér. |
5 | Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség |
épen mind benne látszik, |
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság |
rajta nyilván meglátszik, |
Ő szépség formája, illik minden módja, |
mert mennybélinek tetszik. |
6 | Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, |
szívem őhozzá készül, |
Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, |
nem élhet nála nélkül, |
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, |
semmit se fél egyébtűl, |
7 | Hanem csak őtőle, azkinek kívöle |
vigasztalója több sincs, |
Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság, |
semmi világi nagy kincs, |
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban |
mondván: Lelkem, rám tekints! |
8 | Egy kapu közében juték elejében |
vidám szép Juliának, |
Hertelen hogy látám, előszer alítám |
őtet lenni angyalnak, |
Azért ő utába így szólék utána, |
mint istenasszonyomnak. |