Batsányi János: A SZELMAI DALOK.
Szépen ragyogsz te nyúgoton.
Felötlöd a felhők közül fürtös fejed,
S dicsően lépdegelve mégy el halmodon.
Mire nézsz le a térségben? -
Elcsendesedtek már a háborgó szelek.
A hegypataknak árja távúlról zuhog.
A messze kősziklák körűl
Dőlöngnek a tenger dagályos habjai.
A gynege szárnyaikra kelt
Estvélyi kis legyek
Donogva járnak a mezőben.
Mire nézsz le, szépséges világ?
De te mosolyogsz, s tovább haladsz.
Örvendve vesznek tégedet körűl
És megferesztik a habok
Hajadnak ékes fürteit.
Eredj, szelíd súgár!
Keljen fel Osszián elméjének világa!
És íme! kél egész erőben.
Látom kimúlt barátimat.
Lóra mezejére gyűlnek öszve, szinte mint
A rég időknek napjain.
Úgy érkezik Fingál, mint egy vizes ködoszlop.
Körűlve vagynak hősei.
Nézd ott az énekes fő bárdokat:
Az ősz Ullínt! a deli Rínót! s Álpínt, az ő
Édesdeden zengő szavával!
S halljad Minóna bús panasszait!
Miképpen elváltoztatok, barátim,
Azóta, hogy Szelma öröm-ünnepin
Együtt valánk, és
Vígan lakozván, s versent énekelvén
Egymással úgy vetélkedénk, mint a tavasz
Szellői, mellyek a dombok körűl
Koválygva lengedeznek, s váltva hajtogatják
A csendben suhogó fű szálait.
Minóna lépe fel, s előnkbe járult
Szépsége teljes ékiben; de bús
Arcával, és leszegett nedves szemekkel.
Nehéz hajának rengő fürteit
A szél lebegteté, mely a halom felől
Csapongva zúg vala.
Megilletődtek a vitézek szívei,
Mihelyt szavának hangjai zengni kezd vala.
Gyakorta látták ők Szalgárnak sírkövét,
S azon setét lakóhelyet,
Hol a fejér-mellyű szép Kolma nyúgodott,
Egyedül hagyatván a hegyen.
Szalgár megígéré, hogy eljövend:
De már leszállt az éj körül-belől.
Halljátok a szép Kolma bánatos szavát,
Egyedül hagyatva ülvén a hegyen!
Kolma
Leszállt az éj; egyedül vagyok,
E fergeteges dombon magamra hagyva.
Ordít, süvölt a szél a hegyeken.
Szakadva omlik a folyónak árja
A kőszikláról.
Nincs semmi hajlék, mely megmentsen engem
A záporessőtől, - egyedül hagyatván
E fergeteges dombon.
Jer már elő, hold, fellegidből!
Jelenjetek meg, éjnek csillagi!
Vezessetek oda fényetekkel,
Hol kedvesem vadászattól pihen,
S lehegő kutyáitól körülvetetve.
De nékem egyedül kell még ülnöm itt
Ezen folyó mohos kőszála mellett.
Zúg a folyó, s a szél süvöltve fúj;
Nem hallhatom meg kedvesem szavát!
Hol késik az én Szalgárom ily sokáig?
S miért nem teljesíti már ígéretét?
És itt van a zuhogó folyam!
Fogadád, hogy itten léssz, mihelyt leszáll az éj.
Ah! hová lettél Szalgár! Szerelmesem!
Kész valék én teérted, elkerülni atyám haragját,
S elhagyni éretted bátyámat is, a kevélyt!
Régóta gyűlölködnek nemzetségeink;
De mink, Szalgár, mink nem gyűlölködünk.
Szűnjél meg, ó szél, egy kevéssé,
Légy csendesebb egy kis korig, te zajos folyó!
Hadd hasson el szavam körös-körűl
S hallhassa meg azt az én eltévedt bújdosóm!
Szalgár! Kolma kiált neked.
Itt a fa, s itt van a kőszikla is.
Szalgár! Szerelmesem! itt vagyok.
Mit késel oly sokáig?
Ím, felkel a szelíd hold.
Fénylik súgáritól a völgy folyóvize,
Szürkülnek a kősziklák a hegyek oldalain.
Nem látom őtet a tetőben.
Nem jőnek előtte kutyái,
Hogy érkezését jelentenék.
Itt kell nekem most veszteg ülnöm.
De kik feküsznek ott a tér-helyen?
Nem az én szerelmesem, s nem az én bátyám-e az?
Ah, szólljatok már, kedvesim!
Nem szóllanak; Kolmának eggyik sem felel!
Feleljetek már: ím, egyedül vagyok;
S bú, gond emészti lelkemet!
Jaj! halva fekszenek!
Vérben feresztve vannak kardjaik.
Ó bátyám! bátyám!
Miért öléd meg az én Szalgáromat?
Szalgár! miért öléd meg az én testvéremet?
Ah, kedvesek valátok
Mindketten énnekem.
Mit mondjak én a tí dicséretitekre most?
Legszebb valál te, a dombon, ezerek között!
Rettenetes ő, a harcmezőn.
Szólaljatok meg; halljátok szavam;
Halljátok, ó szerelmem tárgyai!
Némán feküsznek; elnémultak.
Hallgatnak ők; hallgatnak ők örökre már!
Mint a hideg fejér agyag, úgy kihűltek melljeik.
Ó! a halomnak szikláiról,
A hegytetők szélvészes bérciről
Szólaljatok meg, halottim lelkei!
Ah, szólaljatok! nem rettegek, én meg nem rettenek.
Hová menétek el nyúgodni, kedvesim?
Mely kősziklának barlangjában
Találjam én eltünt árnyékitok?
Nem hallik a levegőben semmi gyenge szózat,
Mely a szelektől félig elkapatva
Válasz gyanánt érkezhetnék felém.
Itt ülök egyedül mély bánatomban
Könyvekben elázva várom a napot!