Batsányi János: Tünődés
Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már,
Fájdalmim érzékeny tanúja! |
Verd el az ég szomorú homályát. |
Határit őrző vad havasok között;
S felhőkig-érő durva fogház |
Rejtekiből az egekre nézvén, |
És íme! jőnek kellemetes szelíd
Súgárid... Üdvöz légy, kegyes hold! |
Könyveim árja között elázva |
Szívem keservét; ah! egyedül te vagy
Még, a ki most is szánakodva |
Nézsz le reám, s panaszimra hallgatsz. |
Némulva fekszik s szendereg a világ.
Ím, nyugszik a természet is már, |
S nyúgoszik ővele minden állat. |
A csendes álom: fekve pihenteti
Földünknek elfáradt lakossit, |
hogy kifogyott erejek megadja. |
Sajnálja tőlem balzsama cseppjeit.
Csak boldogokhoz mégyen; és azt |
Nézi, hová siet a szerencse. |
Szurdékaikban: nem merik átkozott
Órában épült zárhelyünknek |
Felfakadó panaszos nyögéssel |
Elcsendesedtek,- mint amaz óriás
Kőszikla-barlangjában a bölcs |
S bátor Ulissz követői hajdan. |
Tetszése kéntet títeket itt velem
Szenvedni? Melly isten haragja, |
Melly vak eset hoza minket öszve?) |
A bújdosó szél; s terjedező hajam
Fürtét az arcámon lefüggő |
Könybe keverve, tovább kovályog. |
Mondhassa vérző szíve gyötrelmeit
E szenvedő, kit sorsa kínos |
Terhe alatt elepedve szemlélsz. |
Vígasztalóm! itt hagysz-e te is megint?...
Kell menned ah! s nem tarthatod meg |
Gyors kerekét siető kocsidnak. |
Enyhítsd nememnek bánatos éjjelét.
Tűrj, halhatatlan lélek! Eljő |
Néked is a kiszabott idő; tűrj, |
Vesd félre már bús gondjaidat, s remélj.
Ismér az ég!... Megszán, s kiszólít |
E hazug és csapodár világból. |