Berzsenyi Dániel: A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ
A nagy Birónak cherubim angyala,
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba leszáll hidegült porunkhoz:
Úgy tetszik, elhunyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedező karokkal.
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk az áldott térmezőkben
Megfeketűlt haragos kunokkal;
Horvátok és vad rácok erős hada
Táborba szállott, hogy kövesse
A magyarok rohanó lovagját.
Kész érted önként ontani életét.
Oh, bátran örvendj! mert megőrzik
Hantjaidat született vitézid.
Vérző magyar kar tarta meg eddig is,
Csak hív szülöttid vérpatakja
Áradozand ezután is érted.
Mindannyi hérót s Márst mutató vitéz
Tüzelg szemökből; felkelend még
Báthory, s él Kinizsink ezekben!
Ez dúlta Árpád hajdani harcain
A föld legelső tartományit,
S láncra füzé sok ezer vitézit.
Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,
S roppant Budának győzhetetlen
Ormai közt diadalmi kürt szólt.
Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?
Nem a magyar s Nádasdy kardja
Tette dicső koronád fejedre?
Tűzláng borítá Ausztria tájait,
S nem volt, ki terhed Herculesként
Tartsa: egész birodalmad ingott.
Barlangja torkát Kaukazus oldalin
Feltárja, s ádáz szélveszekkel
Fellegeket hasogatva pusztít:
S elszórja villámkardja eged ködét;
Megtörte, földhöz verte, mint egy
Bellerophon, hatagyú Chimaerád!
Királya felkél Júba vadonjain,
Szavára megréműl az erdő,
S futnak ezer vadak odvaikba!