Berzsenyi Dániel: NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyúgszik terajtad: mégis égő
Arculatod közibénk sugárzik.
Gyémántsisakban, mennyei fény között,
Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égő
Lángja az éjj sivatag homállyán?
Árpád szerencsés fegyverivel vivott,
Midőn az országos Dunának
Partjaiból Helicont idézett.
Mindenhatóság fegyverivel csatáz:
Őnéki a bércbástya csak por
S rózsalevél Boreas kezében.
A régiségben: mindenik a szelid
Múzsák barátja, s mindeniknek
Múzsa szelid keze tört borostyánt.
Rómát s Athénát látta felállani,
Attilla roppant városában
Márs, tudomány, hatalom virágzott.
Felségessebben, mint mikor a dicső
Király s Apollo tisztelője:
Bölcs Hunyadink kezein virágzál?
Delphus csudáit napkelet, alkonyat
Bámulta, s a fáradt szarándok
Ormai közt iszonyodva állt meg:
Jöttek hazánknak látni dicső egét,
Rémülve nézett a világ ránk
S nemzeteket tapodó erőnkre.
A legkevéllyebb polcra emelkedett,
A durvaságban veszni tért, s ment
Két megutált cseh király kezében.
Bölcset s erőssebb bajnoki lelkeket,
Ők nemzik a Márs pallosával
Birni tudó fejedelmi embert.
Legszebb tehetség, nem születik soha
Ott Socrates, s nagy Tulliusnak
Nem szabad ott nemesen buzogni.
Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,
Nem támad ott Títus s Trajánus:
Durva Nerók vasigája büntet.