Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz Laudonra
Az ősz Laudonra
A szerencsét s virtust egy helyen mulatni
Említnek sok híres s derék vitézeket,
Akiket a virtus midőn felpócola,
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
A dicső virtusnak ilyen ellensége
Ahonnan ama nagy Róma félelméről,
Azt írják, hogy midőn hazafordúltára
Meggyőzetett volna Scipiótól hada.
Szerencse többnyire a kurvát követi,
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
De e törvényjére mostan nem vigyáza,
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
Mind e mái napig mellette marada,
Valamerre mene, mindég vele jára,
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár, óh,
| Ily szép egyezéssel nem könnyen láthatni. |
| De több s nagyobb részről szerencsétleneket, |
| Az irígy szerencse még mélyebbre tola. |
| Emez ősz fejekről letépte azokat. |
| A változó sorsnak egyenetlensége, |
| Az igaz virtusnak eleven képéről |
| Borostyán ágakat fűzvén homlokára, |
| Ily bosszús, de méltó panaszra fakada: |
| Mely a vént megvetvén, az ifjat szereti. |
| Valakik e világ dolgait vizsgálták. |
| És ellene, ímé, mely nyilván hibáza! |
| Fő virtussal ékes generálisának |
| Egész vénségéig még el nem szakada. |
| Vigyázva szüntelen népére s magára. |
| Most is ő vezette a vad pogányságra, |
| Azt megújította a törökök között. |
| Méltóztatja újabb s duplás koronára. |
| Vitéz homlokára az öreg Laudonnak. |
| Megifiodhatna maga is e báró! |
