Csokonai Vitéz Mihály: A kevély
A kevély
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Felemeli orrát a többiek felett,
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
| Mindent megvét s útál szemeivel mélyen. |
| Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet. |
| Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja. |
| Mintha csak ő volna ember a világban. |
| Útálván a véle testvér főld porait. |
| A Teremtőt azért veszi crisisére; |
| Úri tüdejének színi ugyanazt kell. - |
Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
A becsűlet olyan dögpárának langja,
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
Az embernek igen kényes természeti,
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? -
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
| Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek; |
| Így több becsűletet fogunk adni mi is. |
| Mégis a hasonló embert fel sem venni! |
| Azzal pretendálni tőle becsűletet. |
| Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja. |
| S azt szokta kísérni, aki szalad tőle. |
| S magát megvettetve látni nem szereti. - |
| Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. - |
| Úgy van! mert a kevély a világ bolondja. |
| Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké: |
| Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak. |
| Gyermekségből támadt fényes buborékok! |
| Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak. |
