Csokonai Vitéz Mihály: Gróf Erdődyné Ő nagyságához

Full text search

Gróf Erdődyné Ő nagyságához
 
Tudom, midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek,
 
Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
A tanú-falak megett.
 
A sír, mely a bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
 
Vakmerő tettét megbánta
A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.
 
Maga a természet, melyet
Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
Gyászban kezdett sínleni.
 
A nap bánta, hogy súgárral
Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.
 
A fülemülék zengették
Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
Darabolt nyögésidet.
 
Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
Nem zengett egyéb, csak "óh!"
 
Kertedben elhervadoztak
A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig kedveseden.
 
Hébe égi balzsamommal
Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
Törőlgették könnyedet;
 
Ámor a fejét búvában
Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
Lefordúlt szövétneke.
 
Ágyadtól tömött seregben
A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
S mind feléd mutattanak.
 
Etelkád visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.
 
Én akkor Lillát sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
Mint örökös foglalót.
 
Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
 
A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,
 
A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
 
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.
 
Már Ekhó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
 
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
Égre nyújtott karomat.
 
Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A világ pusztává lett.
 
Kergettem a reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
S a boldogabbakhoz ment.
 
Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
 
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
Készűlő, ijjedt madár.
 
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden kietlenek.
 
Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém,
 
De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró viola
És minden remény énértem
Hervadásra hajola:
 
Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rámjajdúlt a Balaton.
 
*
 
Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
Délnek vettem útamat:
 
És hogy a zajgó világban
Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.
 
Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
És a kínzó szerelem.
 
De e temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
S innen a Dunába ért.
 
Itt, hol eldúlni próbáltam
Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét.
 
S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
S nálam boldogtalanabb!"
 
Ah! egy vén tőlgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt,
 
Hogy törűlje ki belőlem
Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
Könnyezett és hallgatott.
 
Sőt azólta jobban vérzi
A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.
 
A Horvátország partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.
 
Már a Tisza is sajnálja
Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
Siratni kezd engemet.
 
E kenyér sík óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
És susog kínjairól.
 
*
 
Már ugyan láthattam volna
Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önkényt a haldokló is?
 
Sőt oly vad gyönyörűséget
Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?
 
Úgy van! ez a kedves lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyászbólt.
 
Múzsák, lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.
 
És te, a szelíd álomnak
Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit oldozd fel,
 
Hogy ama hűs nyoszolyában,
Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
Tagjaim nyúghassanak.
 
S ez az érző szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
Lilla mellyén szűnjön meg.
 
Te pedig, gyönyörű elme,
Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
Oly sokáig mardosa,
 
Kegyes grófné! ki hallgattad
Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,
 
Ha már amit Czinderydnek
Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
Találtad fel karjain:
 
Idd mennyei édességgel
A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
Eratóm tiszteletét,
 
Bocsáss meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi