Csokonai Vitéz Mihály: A HÁBORÚS ZIVATAR
A HÁBORÚS ZIVATAR
(Metastasio)
Óh, ne háborodj meg, szép Nice! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! én nem azért jöttem,
Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
Néked az nem tetszik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el egy felhő az eget!
Lásd, ez egy iszonyú szélvésszel fenyeget!
Ha akolra készűlsz verni nyájacskádat:
Imé, én eljöttem segélni munkádat. -
Óh! tehát ne rettegj! nézz fel! nézz csak erre!
Lásd, miként setétűl bé az ég egyszerre. -
Nézd ezt a süvőltve zúgó forgószelet,
Mint veri fel a port s az elszórt levelet!
A megborzadt berkek rettentő zúgása,
A madarak szerte-széjjel kóválygása,
E vigályos cseppek, melyek ránk szemzenek,
Sebesen repűlő veszélyt jelentenek.
Hát nem mondtam-é meg, óh Nice! ezt régen?
Imé! már villámlik, már dörög az égen!
Mit csinálsz, fogadj szót - jer! - már hová mehetsz?
Nincs idő! Nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E kősziklák alá jer, öblösök ezek,
Pihend ki magadat! - én teveled leszek.
De te reszketsz, óh én kedves kincsem!
Óh mint dobog szíved, mégis -
Ne félj! ím, itt vagyok én is,
S szerelmet nem beszélek.
Míg villámlik, míg a mennykő húll,
Veled leszek, szerelmes Nice!
S ha az ég újra feltisztúl:
Háládatlan Nice! én elmegyek. -
Űlj le! legyél csendes és bátor lélekkel.
Itt e kő: ne gondolj semmi szélveszekkel.
Ennek öblét semmi villám meg nem hatja,
Soha semmi mennykő által nem szaggatja.
Ezt egy sűrű laurus-erdő árnyékozza,
Mely az ég haragját körűlhatározza.
Űlj le, szép bálványom! űlj le és pihenj meg!
Bátorítalak! mégis szíved szorúl s remeg;
És ha tőled futni akarok, kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. -
A lerohanó ég vívik a szelekkel:
Ne essél kétségbe, ne félj - - nem megyek el.
Íly víg napját szívem mindég óhajtozta:
De ezt ijedésed - - s nem szerelmed hozta.
Áh! ne csalogasd, ne, óh Nice! szívemet.
Ki tudja, tán mindég szerettél engemet?
A te érző szíved megvetni nem akart,
S ezen ijedésed tán szerelmet takart!
Szóljál, - - no, mit mondasz? kérlek! hát nem igaz,
Amit állítottam, - - te nem felelsz: mi az?
Lesütöd szemérmesen szemeid mellettem,
Pirúlsz, - - mosolyodol, - - óh, érzesz érettem.
Ne szólj, egyetlenem! e pirúlásodból
S háborodásodból szíved eléggé szól. -
És ím, a szélvészek közt
Találtam csendességre!
Ah! többé napfény az égre
Ne készűljön derűlni! -
Ez nékem minden napok
Között legtisztább napom:
Élni így óhajtok,
Így óhajtok halni!
Ne reszkess, ne borzadj! én nem azért jöttem,
Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
Néked az nem tetszik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el egy felhő az eget!
Lásd, ez egy iszonyú szélvésszel fenyeget!
Ha akolra készűlsz verni nyájacskádat:
Imé, én eljöttem segélni munkádat. -
Óh! tehát ne rettegj! nézz fel! nézz csak erre!
Lásd, miként setétűl bé az ég egyszerre. -
Nézd ezt a süvőltve zúgó forgószelet,
Mint veri fel a port s az elszórt levelet!
A megborzadt berkek rettentő zúgása,
A madarak szerte-széjjel kóválygása,
E vigályos cseppek, melyek ránk szemzenek,
Sebesen repűlő veszélyt jelentenek.
Hát nem mondtam-é meg, óh Nice! ezt régen?
Imé! már villámlik, már dörög az égen!
Mit csinálsz, fogadj szót - jer! - már hová mehetsz?
Nincs idő! Nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E kősziklák alá jer, öblösök ezek,
Pihend ki magadat! - én teveled leszek.
De te reszketsz, óh én kedves kincsem!
Óh mint dobog szíved, mégis -
Ne félj! ím, itt vagyok én is,
S szerelmet nem beszélek.
Míg villámlik, míg a mennykő húll,
Veled leszek, szerelmes Nice!
S ha az ég újra feltisztúl:
Háládatlan Nice! én elmegyek. -
Űlj le! legyél csendes és bátor lélekkel.
Itt e kő: ne gondolj semmi szélveszekkel.
Ennek öblét semmi villám meg nem hatja,
Soha semmi mennykő által nem szaggatja.
Ezt egy sűrű laurus-erdő árnyékozza,
Mely az ég haragját körűlhatározza.
Űlj le, szép bálványom! űlj le és pihenj meg!
Bátorítalak! mégis szíved szorúl s remeg;
És ha tőled futni akarok, kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. -
A lerohanó ég vívik a szelekkel:
Ne essél kétségbe, ne félj - - nem megyek el.
Íly víg napját szívem mindég óhajtozta:
De ezt ijedésed - - s nem szerelmed hozta.
Áh! ne csalogasd, ne, óh Nice! szívemet.
Ki tudja, tán mindég szerettél engemet?
A te érző szíved megvetni nem akart,
S ezen ijedésed tán szerelmet takart!
Szóljál, - - no, mit mondasz? kérlek! hát nem igaz,
Amit állítottam, - - te nem felelsz: mi az?
Lesütöd szemérmesen szemeid mellettem,
Pirúlsz, - - mosolyodol, - - óh, érzesz érettem.
Ne szólj, egyetlenem! e pirúlásodból
S háborodásodból szíved eléggé szól. -
És ím, a szélvészek közt
Találtam csendességre!
Ah! többé napfény az égre
Ne készűljön derűlni! -
Ez nékem minden napok
Között legtisztább napom:
Élni így óhajtok,
Így óhajtok halni!
