Csokonai Vitéz Mihály: A REMÉNYSÉG
A REMÉNYSÉG
(Menzini)
Régen elsűlyedtem volna még
A kegyetlen tenger mélyében,
Hanemha az édes reménység
Űlt volna szívem rejtekében.
Ki vígasztalván engemet,
Megtartatta vélem életemet.
Ő gondolatim javával
Együtt nővén felfelé,
Az örömnek zőld ágával
Lelkem árnyékozta bé.
És ha elmém derűlt egét
Béborítja terhes felhő,
Azonnal belérepűl ő,
S eloszlatja fergetegét.
Néha kívánságimat is
Megelőzi s hozzám így kiált:
Mit félsz száz zűrzavartól is,
Állhatatos szíved mivé vált?
Meglátod, hogy csendes szellők
Fogják fúni vitorládat,
S mint hív pajtásid, még ők
Révpartra viszik gályádat.
Vezetőid lésznek magok
A tindarusi csillagok,
És kedvező fényekkel
Derítik útadat fel.
Vígan fog piros hintaján
Kijönni az ég ajtaján
Hozzád a szép hajnal is,
Felhozza kedves fényével,
Mosolygó tekintetével
A te békességed is.
E kecsegtető szózatokra,
Újonnan a zajgó habokra
Indítom mérész gályám,
De elébb könyörgöm ám
A tenger mélységének
Mindegyik istenének.
Így a szélnél is gyorsabban
Repül szívem a sok habban
S esméretlen partra kél.
És reá nézve lassúnak
És csendes fúvallatúnak
Látszik akármi gyors szél.
Mikor, ím, szemem az égre
Felvetvén, meglátom végre,
Hogy környéke fejérlik
És azután szürkéllik,
S nem soká ezer villám gyúl
Ezer
A kegyetlen tenger mélyében,
Hanemha az édes reménység
Űlt volna szívem rejtekében.
Ki vígasztalván engemet,
Megtartatta vélem életemet.
Ő gondolatim javával
Együtt nővén felfelé,
Az örömnek zőld ágával
Lelkem árnyékozta bé.
És ha elmém derűlt egét
Béborítja terhes felhő,
Azonnal belérepűl ő,
S eloszlatja fergetegét.
Néha kívánságimat is
Megelőzi s hozzám így kiált:
Mit félsz száz zűrzavartól is,
Állhatatos szíved mivé vált?
Meglátod, hogy csendes szellők
Fogják fúni vitorládat,
S mint hív pajtásid, még ők
Révpartra viszik gályádat.
Vezetőid lésznek magok
A tindarusi csillagok,
És kedvező fényekkel
Derítik útadat fel.
Vígan fog piros hintaján
Kijönni az ég ajtaján
Hozzád a szép hajnal is,
Felhozza kedves fényével,
Mosolygó tekintetével
A te békességed is.
E kecsegtető szózatokra,
Újonnan a zajgó habokra
Indítom mérész gályám,
De elébb könyörgöm ám
A tenger mélységének
Mindegyik istenének.
Így a szélnél is gyorsabban
Repül szívem a sok habban
S esméretlen partra kél.
És reá nézve lassúnak
És csendes fúvallatúnak
Látszik akármi gyors szél.
Mikor, ím, szemem az égre
Felvetvén, meglátom végre,
Hogy környéke fejérlik
És azután szürkéllik,
S nem soká ezer villám gyúl
Ezer
