Csokonai Vitéz Mihály: AZ ESTVE
AZ ESTVE
15 lábú versekben
(Sander)
Édes estve! mely lefestve űlsz az egek felhőjén,
Nézelődöl s leskelődöl bársony-szín könyöklőjén.
Ki a szikkadt és eltikkadt világot feléleszted,
A megfáradt és elszáradt főldet gőzbe fereszted.
Mit vársz űlve, fuss repűlve a Zefirus szárnyain.
Jőjj a kellő, híves szellő ingadozó vállain,
Valahára hozd el már a suttogó alkonyodást,
Adj az elhúnt s dologba únt természetnek szunnyadást.
Már körűljárt a nap s mindjárt a nagy tengerbe csúszik,
Holott este forró teste híves lepleken úszik.
Ezt ahova ide s tova ezer fáklyák kísérik,
S ragyog az út, még oda jut, a langok egymást érik.
Gyengén leheg, alig piheg, s tán már elszenderedett,
Minden erdő, forrás s ferdő álomba keveredett.
Azt, mint rengő, a kerengő patakok úgy altatják,
A víz pereg, zörög, csereg; a fák csak úgy hallgatják.
Az erdő kong, hol e' cseng, bong a köveken, s hortyognak
Suhogási, suttogási a szellőknek suttognak.
A mezőkön s legelőkön cseppje a harmatnak
Az ösztövér főldre kövér áldásokat húllatnak.
Mákolajt hint, nyugvásra int az esthajnal csillaga,
Megfog mindent, ki nem pihent, az álom-por maszlaga.
Forrnak a sok gyors munkások a csendes kunyhók felé,
Ott a sok lom, s majd az álom hogy fullasztja mind belé!
Óh be édes a negédes munkásnak e jutalma!
Ekkor szűnik dolga, s tűnik azzal együtt únalma.
Nézelődöl s leskelődöl bársony-szín könyöklőjén.
Ki a szikkadt és eltikkadt világot feléleszted,
A megfáradt és elszáradt főldet gőzbe fereszted.
Mit vársz űlve, fuss repűlve a Zefirus szárnyain.
Jőjj a kellő, híves szellő ingadozó vállain,
Valahára hozd el már a suttogó alkonyodást,
Adj az elhúnt s dologba únt természetnek szunnyadást.
Már körűljárt a nap s mindjárt a nagy tengerbe csúszik,
Holott este forró teste híves lepleken úszik.
Ezt ahova ide s tova ezer fáklyák kísérik,
S ragyog az út, még oda jut, a langok egymást érik.
Gyengén leheg, alig piheg, s tán már elszenderedett,
Minden erdő, forrás s ferdő álomba keveredett.
Azt, mint rengő, a kerengő patakok úgy altatják,
A víz pereg, zörög, csereg; a fák csak úgy hallgatják.
Az erdő kong, hol e' cseng, bong a köveken, s hortyognak
Suhogási, suttogási a szellőknek suttognak.
A mezőkön s legelőkön cseppje a harmatnak
Az ösztövér főldre kövér áldásokat húllatnak.
Mákolajt hint, nyugvásra int az esthajnal csillaga,
Megfog mindent, ki nem pihent, az álom-por maszlaga.
Forrnak a sok gyors munkások a csendes kunyhók felé,
Ott a sok lom, s majd az álom hogy fullasztja mind belé!
Óh be édes a negédes munkásnak e jutalma!
Ekkor szűnik dolga, s tűnik azzal együtt únalma.
