Dsida Jenő: Kesergő
a szél kis felhőt fújdogál.
Lefojtva gajdol száz torok
s vacognak a sikátorok.
Hol van az én szerelmesem,
ki elbecéz, csacskán nyafog
és jó meleg karjába fog?...
ki tudja, hogy hová jutok,
ki tudja, hogy hol alszom el,
hogy hol pihenne harcom el?
feje fölött a tél ítél,
hideg, hóvalfútt alkonyon
ordas szaglássza majd nyomom.
már a remény sem él velem,
vigyázza, zárja száz lakat
az estbe tespedt házakat.
s a fénnyel mázolt ablakok
szeme oly búsan simogat,
mint csillagfény a sírokat.
Hol van az én szerelmesem,
ki férfivággyal megtelik
és elringatna reggelig?...