Dsida Jenő: Boncourt kastélya
Boncourt kastélya
Újra gyermeknek álmodom magam,
és ősz fejemet szomorún csóválom:
Hej, sok-sok régi elmosódott kép,
mit kerestek még itt, ezen a tájon?
és ősz fejemet szomorún csóválom:
Hej, sok-sok régi elmosódott kép,
mit kerestek még itt, ezen a tájon?
Az árnyas-lombú, sötét ősi parkból
fehér-vonalú kastély ívelődik;
ismerősök a lépcsők, meg a tornyok,
az őrablak, a kapu és a kőhid.
fehér-vonalú kastély ívelődik;
ismerősök a lépcsők, meg a tornyok,
az őrablak, a kapu és a kőhid.
A címerképről barátságosan
pislognak felém a kőoroszlánok. -
Köszöntöm a sok régi ismerőst,
s a várudvaron lassan átsétálok.
pislognak felém a kőoroszlánok. -
Köszöntöm a sok régi ismerőst,
s a várudvaron lassan átsétálok.
Ott van a Szfinx, a kutak faragása,
ott zöldell még a fügefának lombja -
nini, emitt az ablakok mögött
merültem első, igazi álmomba.
ott zöldell még a fügefának lombja -
nini, emitt az ablakok mögött
merültem első, igazi álmomba.
Meglátogatom fent a várkápolnát,
sírját sok bátor, büszke hóditónak.
Látom: a merev oszlopok során
acél-veretű fegyverzetek lógnak.
sírját sok bátor, büszke hóditónak.
Látom: a merev oszlopok során
acél-veretű fegyverzetek lógnak.
Könnyfátylas szemem hiába betűzget:
a felírásból nem látszik már semmi,
pedig a színes üvegeken át
a nap sugara ide tér pihenni.
a felírásból nem látszik már semmi,
pedig a színes üvegeken át
a nap sugara ide tér pihenni.
Hű váram, mindig feléd repülök,
ha szárnyaim a nap terhét lerázták,
bár elpusztított zord, kemény idő,
és fölötted az eke vont barázdát.
ha szárnyaim a nap terhét lerázták,
bár elpusztított zord, kemény idő,
és fölötted az eke vont barázdát.
Könnyesen mondom: drága, szent talaj,
őseim vára, légy ezerszer áldva,
és legyen áldott ezerszer az is,
aki földjét ma romod fölött szántja.
őseim vára, légy ezerszer áldva,
és legyen áldott ezerszer az is,
aki földjét ma romod fölött szántja.
Azután komor, nagy határozással
útnak indulok, lanttal a kezemben,
bebolyongom a föld-kerek szinét,
és halk, szomorú dalaimat zengem.
útnak indulok, lanttal a kezemben,
bebolyongom a föld-kerek szinét,
és halk, szomorú dalaimat zengem.
Szatmár, 1925. szeptember hó 8-án
