Eötvös József: REMÉLJ!
REMÉLJ!
MÁRIÁHOZ.
Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
| Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked; |
| Mi biztosan a szív, mely szenvedett! |
S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
| Mit nem gyanít a zajgó néptömeg, |
| Bút, bánatot, mit ők nem értenek. |
Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
S én is csalódtam, s néma bánatomban
| Szerettem hőn, hivebben nem lehet; |
| Én is elátkozám az életet. |
S egy szív ha volt, mely szívemet megérté,
Már rég pihen, s a néma sír fölébe
| Mely értem érezett, egy hű kebel, |
| Az elhagyott hiába térdepel. |
Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva
Ki bánja ezt? ők sorsomat irígylik
| E nagy világon, hol szeretni kell. |
| S e puszta fényt, nem ismert terhivel. |
Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
| S ha kedv derűl fel néha arczomon, |
| Mert nem remélhet annyi sírokon. |
Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
| Kit gyermekek mosolyganak körűl, |
| Ki még szeretni tud, az még örűl. |
Oh nézd a rózsafát, téli napokban
De zöld borítja újuló tavaszszal,
| Oly búsan áll, virágtalan, komor; |
| És száz virágtól vídám a bokor. |
S e szív, mely hajdan elragadva érze,
E szív ne vetné messze téli álmát,
| Mely forrt, feszűlt gyönyör érzelminél, |
| Ne hajtna új virágokat? - Remélj! |
1838.
