Eötvös József: SZERENCSE S NYUGALOM.
Rég elborítá messze téreit, |
Nem mossa többé puszta partjait. |
S mely rajta énekelt, a víg madár |
Virágtalan, de nyúgodt a határ. |
A csillogó mezőn végig futott, |
A téli tájon győzve elhatott. |
A nagy természet álmai után, |
Patak rohan a hegynek oldalán; |
Elvonta, szinlett nyúgalom helyett |
S a pusztaság a barna föld felett. |
Mi bájoló a messze láthatár; |
Gyönyörről énekel minden madár; |
Nem birva többé édes terhöket; |
S örömzaj tölti a természetet. |
Homályt borít a színes táj felett, |
Egyszerre elront annyi életet. |
Eltűnt az illat, a virágozás, |
S csak csend marad, csak őszi hervadás. |
Ez a szerencse, melyről álmodál; |
Emezt egy dér - és elhervadva áll. |
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség; |
És a nyugalmat vész követte még. |