Fazekas Mihály: Az alpesi bölcs
Az alpesi bölcs
(De la Harpe után)
Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. - Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. - Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:
| Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor |
| Télnek s szeleknek honjai! rajtatok |
| Bámulva kíván tébolyogni |
| Andal eszem tele tisztelettel. |
| Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros |
| Fatörzsököknek, mellyek az érdemes |
| Vénségnek álló képi vagytok, |
| Nektek akar szavam énekelni. |
| Zendűljetek rá nagy tetemű kövek, |
| S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg |
| Erdő, rideg s zordon homályok |
| Szent örökösse! reá figyelmezz. |
| A várasokban, e sivatag között |
| Csergő pataktól távol az emberek |
| Törvények, erkölcsök, szokások |
| Láncaival lekötözve nyögnek. |
| Álképbe jár ez, járom alatt amaz, |
| A balgatagság vétkeinek ki-ki |
| Óltárt emel, s mint Istenének |
| Áldozik ostoba áldozattal. |
| Akik buzognak még ösi jussokért, |
| Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol |
| Bátor, szabad, termékeny, éles |
| És nagy az emberi elme, mint te. |
| Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok, |
| S itélem onnan széltire a világ |
| Sorsát, gonoszságát, hibáját, |
| S tetteit ez vagy amaz királynak. |
| E nagy tetőkön kénye szerint derűl |
| A nyílt okosság, a nemes értelem, |
| Útálatos járomba nem jár, |
| S a szabad elme urat nem esmér. |
| Itt életoltó félelem és dühös |
| Bosszankodás a szívbe nem ütközik, |
| Tisztán tekinthet végig a bölcs |
| Innen az emberi semmiségen. |
| Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e |
| Szörnyű gerincen törtenek útakat? |
| A kor határt vetett azoknak, |
| Tetteiket mutatod te mégis. |
| Te a kerengő századok ostromit |
| Merőn lenézed; mink kik az életet |
| Érezni tudjuk, büszke gőggel |
| Férgek alá nevelünk takarmányt. |
| Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk, |
| S egy percig élünk, míg sok ezer dolog |
| Mutatja, hogy temérdek élte |
| Egyidejű az öreg világgal. |
| El nem fecsérlem hát rövid életem |
| Csekély mivoltát; légyetek óh napok, |
| S órák, ti, kikben még lehellek, |
| A gyönyörű tudomány sajáti. |
| Hová igyekszel kis patakocska, kit |
| Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj, |
| Majd partodon számlálhatatlan |
| Emberi közbajokat találhatsz. |
| Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott |
| Düh nemzetünket; vérpatak is locsog |
| A kard kemény jussán öledbe, |
| Hogyha haragba van a királyság. |
| Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő |
| Népnek, hogy itt e serkedező erek |
| S mohos kövek mellett az ember |
| Bóldog. - Ihol csupa szerszabással |
| Ellenkező dalt vernek e húrokon |
| Széltére bolygó ujjaím, amiként |
| A rendre nem vigyázva Múzsám |
| Kénye szerint inokat csikolja. |
| Én csak magammal dúdolok |
| Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést, |
| Természet! és dícséretednek |
| Csak te vagy itt magad a tanúja |
| De melly riasztó, melly iszonyú homály |
| Lopá le nyájas nappalomat? mi vad |
| Morgás az ég duzzadt határán? |
| Mint morog és dübög a kietlen! |
| Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a |
| Sziklák fokáról széjjel ezerfelé |
| A fellegek terhébe készűlt |
| Kéntüzek egyszeri roppanása! |
| Felséges egy kép! mint aranyozza meg |
| A cifra villám a vadon éjszakát! |
| Nagy a te méltóságod óh hang! |
| Mellyel az ég zivatarja mormol. |
| Természet! ámbár rettenetes vagy is, |
| Mégis szeretlek, még haragod szavát |
| S orcád komor tekintetét is |
| Tisztelem én, noha borzadozva. |
| Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal |
| Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát; |
| És amíg az egek marmolva felette lobogtak, |
| A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta. |
