Gyulai Pál: HONFIBÚ.
HONFIBÚ.
Az ifjuság megvénül bennem,
Ősz hervad éltem tavaszán;
Hazámban nincs többé mit tennem,
És örűlhetnem igazán.
Mi multjában szép és dicső volt,
S jövőjében kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt,
Kiittam mint méregkehelyt.
Ősz hervad éltem tavaszán;
Hazámban nincs többé mit tennem,
És örűlhetnem igazán.
Mi multjában szép és dicső volt,
S jövőjében kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt,
Kiittam mint méregkehelyt.
Még sem halál, csak haldoklás ez,
Az élő bú éltetni tud;
Szivem, szivem oh miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud'?!
Mi gyáva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,
S magad' híjába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért.
Az élő bú éltetni tud;
Szivem, szivem oh miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud'?!
Mi gyáva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,
S magad' híjába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért.
Bort, bort! s hadd sírjon az a nóta,
Mely azt siratja, amit én,
Úgy sem sirhattam, amióta
Örűlni immár megszüném.
Hadd sírjak és hadd vigadjak hát,
S míg azalatt megvénűlnék,
Temess el - újra hallgatok rád -
Remény, ki elhagysz, s biztatsz még!
Mely azt siratja, amit én,
Úgy sem sirhattam, amióta
Örűlni immár megszüném.
Hadd sírjak és hadd vigadjak hát,
S míg azalatt megvénűlnék,
Temess el - újra hallgatok rád -
Remény, ki elhagysz, s biztatsz még!
1854
