József Attila: Antonín Matej Písa Dél-Csehország
Dél-Csehország
Messze, messze vannak, mégsem menekülsz te
a hegyoldalaktól, melyeken csak tüske
virágzik, meg a kő. Szívem is
az a kő borítja, az a tövis.
megállapodok -
s látom vén szikkadt, csontos földemet
erdők nagy varkocsával hogy ég felé lobog.
Eretnek ökle szikla, fenyeget,
homloka rémlik ködfüstje alól,
a rónára néz, melyet a gőg megejtett.
a messziségből egy lehellet.
Látom, a nyájak lágy hullámiból
hogy nőnek ki a néma pásztorok.
Alázatos szemükkel a homályt meglebbentve
nap-nap így lesik ők a csillagot,
mely elvezetne újra Bethlehembe.
mint ők, erős légy.
Cserepes ajkáról nyomornak, árva szernek
halljátok szorongó jóslatát.
Tüzek előttünk vannak-e még?
tenyérbe lehelve az egész vidék
imádkozik bújva, ne lássa a világ.
Messze városok tarka sok fénye tolul,
messze, nagyon messze érik a szőllő
s zene harmata hull.
lankáink galagonyáin. E föld köve
feltörte bár a szívet, az Úr
Birodalmának álma gyúl
s lobban magasra benne.
Uram, megszánod-e?
erdőn-hegyen borongón halad.
Halld, a világ szitok-árja
keveri a hamu-szagot
s darálják halkan a halotti imát.
torkod szorító durva darócot szőve rád.
Ajkadon alvadt vért dalolsz, rideg
színtelen éneket.
s idehallod, míg zengenek a távolok,
s dicsőítő tömeget.
Vezeklő szenvedélyed árva
szívedet vaspáncélba zárta
s a kehelyben csillagok közt kivirult a rózsa.
kihajt a szeretet s a gyűlölet.
Süvöltő halál tépi gyökered
s a nyomorú vágy, hogy megöld a világot
s idd, mint veszett eb, óh, fenékig igyad
a napot, a mocskot, a vért.
Nyomoron köszörülten az árva
föld hidege a szívedig vág.
Ki nyujtja kezét, számra
ki ad megváltó szót?
erdeid viharzón, vadul,
szívem már mindig szaggatni fogják.
Szemembe szívódott tavaid meleg
névtelen vágya s gyötrő sorsomúl
hordom igazad éhét, igazságod szomját.