József Attila: TISZAZUG
tűlevelű fák fércelik.
Szalad a puli pillanat,
fagyon koppantja körmeit.
s házacskák gondolkodnak, ím
zsuppjának zsíros süvegét
lehúzza ablakára mind.
az eresz alatt, mintha már
vénasszony lelke volna, mely
rimánkodóan visszajár.
ütődött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.
ha már az ember nem kapál.
Szép, puha gond a pipaszó,
tört ujjak közt pamutfonál.
elejti, csöppent, etetik
s ha ő etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.