Juhász Gyula: Magyar elégia
Magyar elégia
Egy ezeréves dal sír lelkemben.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.
Ott búg benne az ezeréves átok,
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hívatott a nagyra
És büszke útját mindig félbehagyja.
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hívatott a nagyra
És büszke útját mindig félbehagyja.
Ott ég benne az ezeréves bánat,
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?
Egy ezeréves dallam zsong szívemben,
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!
S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz,
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!
