Juhász Gyula: Melankólia
Melankólia
Még néha visszajár, mint a kísértet,
Ha őszi est esője monoton
Zenéjével dobol ablakomon
És bennem fázón megborzong a lélek.
Ha őszi est esője monoton
Zenéjével dobol ablakomon
És bennem fázón megborzong a lélek.
Ó ismerem: velem járt éjt napon
Sötét köpenyben, mint a zord zarándok,
Mentünk, mint néma zárdai barátok
A temetőkbe tartó utakon.
Sötét köpenyben, mint a zord zarándok,
Mentünk, mint néma zárdai barátok
A temetőkbe tartó utakon.
A delelő nap oly ólmos, fakó volt
És oly unalmas, oly szomorú hóbort
Az élet, melynek lángja pislogott csak.
És oly unalmas, oly szomorú hóbort
Az élet, melynek lángja pislogott csak.
De már nem félek tőle, mert tudom, haj,
Hogy rövid álmunk, ez édesbús élet
Siet nagyon és addig mért ne éljek?
Hogy rövid álmunk, ez édesbús élet
Siet nagyon és addig mért ne éljek?
