Juhász Gyula: NYÁRÉJ
NYÁRÉJ
A forró nyáréj tikkasztóan uralg.
Nehéz viárgillattól ittasodva
Kószál a szél, a bágyadt hangú, halk.
A zaj csitul, csak buja hang ha száll,
Fuvolaszó és részegen csapongva
A kerti úton síri éjmadár.
Az ablak tárt, az erkélyrácsokon
A vadszöllő csügg és borostyán bokra,
Konyult fejjel, sötéten, álmodón,
Egy oroszlánbőr barna foltozatján
Ülök lábadnál, kusza homlokom,
Keblem csupasz és arcom színe halvány.
Sápadt vörös fény reszket a szobánkban
És halkan ring a lámpa, fényit ontva,
Az ágy a szőnyeg barna-arany árnyban.
Te bíborágyon lankadozva fekszel,
Fehér karod kivillan s homlokodra
Buján borul aranya és rózsa egyben.
Kebledről könnyedén lehull a fátyol,
Nyakad nyitott és fény játszik szemedben
S keskeny kezed szívedre hull magától.
Fejedről hullámos, szőkés hajad foly
S úgy dől nyakadba arcod bíborából,
Miként arany virág, piros patakból.
Csönd, némaság. Én kezed elraboltam
És csókdosom szilaj ajakkal, viharzón,
Megittasulva rég vár mosolyodban.
Bágyadtan száll az éjközépi óra,
Magasztosan tekint reánk az őj,
Utolsó illatot küld lenn a rózsa,
S csöndben kihúny - a végső lámpafény.
Nehéz viárgillattól ittasodva
Kószál a szél, a bágyadt hangú, halk.
A zaj csitul, csak buja hang ha száll,
Fuvolaszó és részegen csapongva
A kerti úton síri éjmadár.
Az ablak tárt, az erkélyrácsokon
A vadszöllő csügg és borostyán bokra,
Konyult fejjel, sötéten, álmodón,
Egy oroszlánbőr barna foltozatján
Ülök lábadnál, kusza homlokom,
Keblem csupasz és arcom színe halvány.
Sápadt vörös fény reszket a szobánkban
És halkan ring a lámpa, fényit ontva,
Az ágy a szőnyeg barna-arany árnyban.
Te bíborágyon lankadozva fekszel,
Fehér karod kivillan s homlokodra
Buján borul aranya és rózsa egyben.
Kebledről könnyedén lehull a fátyol,
Nyakad nyitott és fény játszik szemedben
S keskeny kezed szívedre hull magától.
Fejedről hullámos, szőkés hajad foly
S úgy dől nyakadba arcod bíborából,
Miként arany virág, piros patakból.
Csönd, némaság. Én kezed elraboltam
És csókdosom szilaj ajakkal, viharzón,
Megittasulva rég vár mosolyodban.
Bágyadtan száll az éjközépi óra,
Magasztosan tekint reánk az őj,
Utolsó illatot küld lenn a rózsa,
S csöndben kihúny - a végső lámpafény.
1905 ?
