Kisfaludy Károly: A vándor.

Full text search

A vándor.
 
Fellengző szabad lélekkel
Elhagytam én honomat,
Égig ható reményekkel,
Tünemény álomképekkel
Kezdém vándorlásomat,
 
Az ifjuság kellemekkel,
A világ szép örömekkel
Énnekem kedveskedett;
Elmém, még szabad voltába',
A csillagok országába
Könnyen fölemelkedett.
 
Az igazság oltárához,
A bölcseség thronusához
Lépésim siettetém,
A szerencse változásit,
A világ hiu szokásit,
Mosolyogva megvetém.
 
Gyülölvén a különbséget,
Széles e föld tyrannját:
Csak magát az egyességet
S a jótevő békességet,
Mint éltünk legszebb javát.
 
Szivdobogva óhajtottam;
Nagy dolgokról gondolkodtam,
Tündér ábrándozásim
Az egek felé ragadtak,
És mellemben gyarapodtak
Kivánó sóhajtásim.
 
De soha meg nem érhettek
Ájtatos reményeim;
Valóságot nem nyerhettek,
Gyümölcsöket nem szedhettek
Arany feltételeim.
 
Mert csak hasztalan törődtem,
Homályban maradt előttem
Az igazság sugára:
Csak a reménység követett,
S néha bágyadt napfényt vetett
Pályám sötét utjára.
 
Láttam laurust zöldelleni
A köz félénk homlokán;
Dicsőséget tündökleni,
Érdemcsillagot fényleni
Méltatlannak oldalán.
 
Láttam az embert voltában:
A hazafit országában
Egy Hetaera ölében
Elfajulni, elpártulni,
Végre más idegent dulni
Ősei törvényében.
 
Láttam a nagyobb világot,
Titkait kikémleltem,
És azon nagy igazságot
Hogy a tündér boldogságot,
Melyet egykor képzeltem.
 
Az ifjuság maga kéri,
S senki soha nem isméri,
Neki bármely sorsa lőn,
S hogy az élet békessége,
Ember legszebb nyeresége
Egyedül a szivből jön.
 
A mit a sziv buzgón imád
Fenlángoló hevében;
A mit tüzképzelet ád,
A mit a szem magasnak lát
Az ifjuság évében.
 
Ah be hamar meghóditja
S keskeny körébe szoritja
A valóság bilincse,
Hogy az embernek semmi más,
Csak maga a tapasztalás
Marad legdrágább kincse.
 
Igy a lélek visszatérvén
Csendesen önmagába;
De uj élelmet keresvén,
Ártatlanul bedőltem én
A szerelem karjába.
 
A szivnek várt nyugodalmát,
Az erkölcs égi jutalmát
Ott véltem, hogy meglelem;
Oh de nyájas eredete
Uj sebeknek lőn kezdete,
S üres maradt kebelem.
 
Végre tehát búcsut vettem
A nagy világ zajától;
Boldog én, hogy menekedtem,
Még ép szivvel kijöhettem
Izetlen pompájától.
 
Amott látom hajlékomat,
Csörgedező patakomat
A napnál tündökleni;
Szép honom erdős hegyeit,
Felhőkig meredt bérczeit
Előttem kékelleni.
 
Itt hol sok szép reményekkel
Pályámat elkezdettem,
És kiterjesztett kezekkel
Számtalan örömkönnyekkel
E tájtól búcsut vettem.
 
Itt állok most aggott ember,
S szivem megint örömmel ver,
Hogy ujra megláthatom,
S hogy magányos csendességben
Munkálkodó békességben
Éltem itt folytathatom.
 
S mig létemnek végadóját
Az örökség kivánja:
A jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját
A fergeteg nem hányja.
 
A természet anyamellén,
A barátság hű kebelén
Megnyugszik a jobb lélek:
Itt tiszta szép szabadságban
Csendes házi boldogságban
Megelégedve élek.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi