Kisfaludy Károly: Visegrád.
Visegrád.
Bús döledék! mily csendesen állsz ködlepte tetődön,
Lakja királyinknak, Visegrád! hajdanti virágod
Barna falad roppant vázként mered a levegőnek,
Hasztalan! elhunytál; az enyészet vaskeze rajtad
Küzdél bár, de magas diszeidnek hullani kelle,
A mult századokat látom feltünni körüled,
S mint a honvesztett lángképzeti visszaröpülnek,
Tornyaidat látom büszkén csillogni az éghez,
Épületid sorait látom - - -
| Nézve komordan alá a Duna habja közé! |
| Porba omolt s élted nemzeti gyászba vegyült. |
| Mintha kivágyna korunk mostoha terhe alól, |
| Vad diadalmi jelül hamvadon edzi dühét. |
| Mig pártolt fiaid oszlopa, sirja levél. |
| S lengve vonulni az est sürü homálya felé: |
| Lelkem is ugy felleng a kegyes árnyak után. |
| S játszi habok tükrén képedet uszni alant; |
