Kisfaludy Károly: A kisértet.

Full text search

A kisértet.
 
Vendég
 
Ott a kertben, a mint látom,
Egy szoba vagyon még:
Oda szállni, jó barátom,
Már óhajtottam rég.
 
Gazda.
 
Nem, nem! azt nem tehetem
Kedves vendégem!
Mert lelkiösmeretem
Megtiltja nékem.
S mi okból kivánnám
Veszedelmedet?
Sőt felette bánnám
Ifju éltedet:
Mert abban a szobában,
M'óta épült már,
Az éjféli órában
Egy kisértet jár.
 
Vendég.
 
És hogy támadhatott
Az a gondolat.
Hogy éjfelenként ott
Egy lélek mulat?
 
Gazda.
 
Midőn a szoba épült,
A gerenda összedült,
S egy szegény munkásra esett,
Ki benn dolgozott vala,
Ugy, hogy mindjárt meghala.
De tudja! mit cselekedett,
Hogy az isten őt bünteti,
És elkövetett vétkéért,
Valami nagy titkos bűnért
Sírjából ki-kikergeti!
Hányszor láttam őtet már,
Ha a kakas kiált,
Szép estvéken kivált,
Hogy a szoba körül jár!
 
Vendég.
 
Engedj hát oda szállnom
Házadnak a hasznára,
És ma éjjel ott hálnom
Tán a lélek javára;
Mert vagy őtet megmenthetem.
Vagy a titkot fölfedhetem.
 
Gazda.
 
Mentsen isten! jó ifjú!
Hogy utóbb is késő bú
Téged ne találjon,
S hogy szörnyü kivánságod
És bűnös bátorságod
Károdra ne váljon;
Mert ily halottakkal,
Kivált kárhoztakkal
Nem tanácsos tréfálni:
 
Sőt, hidd el, félelmes,
Nagyon veszedelmes
Ővelök szembe szállni.
Ennen magamról tudom én,
Mely kelepczébe estem,
Hogy lelkemre nem ügyelvén
Őtet egyszer meglestem,
S véle szólni kerestem.
 
Vendég.
 
Kérlek tehát, beszéld el,
Mint voltál a lélekkel?
 
Gazda.
 
A gonosz szegény lelkemet
Mind addig kerülgette,
Míglen csalárdul a szivemet
Arra is reá vette,
Hogy a lelket lessem meg;
Huh most is még rettegek
Ha csak eszembe jut.
Gondold nem rég hogy járok.
 
Egy szép estve, holdvilágnál
Éjfélig fen maradok,
És a kertben egy agg fánál
Magamat elröjtöttem.
Senkivel sem közlöttem
Vétkes föltételemet:
S ámbár a titkos félelem
Meg-megrázta szívemet,
Még is az a hiedelem,
Hogy a lelket megláthatom,
Vagy talán meg is válthatom,
Bátorita engemet.
 
Az óra éjfélt üt,
S a lélek csendesen
A kertben megjelent,
És csak egyenesen
A szoba felé ment.
Én lassan mindenütt
A lélek nyomában;
Minden már elhallgatott;
Még ben a szobában
Sem hallék semmi neszt:
Csak a bagoly huhogott
A templom tornyában.
 
De egyszerre elkezd
A kisértet odaben
A szoba sötétiben
Titkosan susogni
S magában morogni;
Némelykor nevetett,
Hol megint elhallgatott,
S mintha nem maga lett
Volna a magányban ott.
Nékem többször úgy látszott,
Majd oly mélyen sóhajtott
Az a szegény kárhozott!
 
Én félre elvonúlva
Egy szögletbe szorúlva
Mozdulatlan állottam,
S csak félve vizsgálódtam!
De ő még észre vett,
S komor helyzetben,
Holti öltözetben
Az ajtóból kilépett:
Már-már utánam nyúla,
Hogy szivem meglágyúla;
Mert valóban láttam
Halovány képét,
De ki nem állhattam
Kínos tekintetét.
Összeborzadtam,
Kereszteket hányva
Visszaszaladtam.
 
Vendég.
 
Már ha annyira jöhettél,
Vissza ugyan miért siettél?
 
Gazda.
 
Én is úgy vélekedtem;
De betekintvén szemébe;
Haragos sárga képébe,
Bátortalan lettem!
 
Vendég.
 
Hiszen károdra vál,
Hogy abban a szép szobában
Soha senki nem hál.
Ámbár házad tájékában
Legszebb helyen áll.
 
Gazda.
 
Az még mind türhető kár;
De az nagy inségem,
Hogy szegény feleségem
Az időtől fogva már,
M'óta a lélek visszatér,
Oly nyughatatlan,
S maradhatatlan,
Hogy a házban hálni sem mér.
Ő szinte megérzi
A lélek jövetelét,
És úgy szivéhez vészi,
Hogy mihelyt csak közelit,
Egyedül hágy magamat,
A szomszédba szalad,
 
S bárhogy ejtem szavamat,
Melletten nem marad.
Megjön ugyan hajnaltájba',
De egyeneset be az ágyba;
Mert többnyire oly fáradt,
És annyira elbágyadt,
Hogy míg magát kinyugoszsza,
Messze föld a naptúl;
S néha ugy is fordúl,
Hogy a délt is elaluszsza.
A jó asszonyt sajnálom!
Mert igen igen fél,
Ámbár tudja, hogy nálom
A lélek - nám jár s kél.
 
Vendég.
 
Már ez nehéz dolog.
Siralomra méltó ok.
De szólj! hogy lehetsz nyugodtan,
Míg feleséged máshol van,
S ha a kísértet csatáz?
 
Gazda.
 
Én azalatt imádkozom
És velem az egész ház,
Az ég urának áldozom,
Hogy rajzunk könyörüljön,
És amaz ijesztő váz
Bennünket elkerüljön.
Míg az óra egyet üt,
S elhallgatnak mindenütt;
A kisértet eltünik,
Félelmem is megszünik.
 
Vendég.
 
A lélekkel megjáratnád,
Ha a szobát lerontanád!
Gazda, mit gondolsz?
 
Gazda.
 
Ifjú, a mit szólsz,
Azt már rég meggondoltam,
Sőt meg is parancsoltam,
Hogy a szobát rontsák el.
De igaz szívességgel,
Deákunk egy tudós ember,
Fejemből kibeszélte,
S hogy az által semmit sem nyer
Házam, ő azt itélte:
Csak hogy épen vendéget
Oda ne szállítsak,
S minden nemű ijedtséget
Mástól elháritsak:
Az volt neki bölcs szólása,
S barátságos javaslása.
 
*
 
Míg imígy vetélkedtek
A kerti szálláson,
De nem egyesülhettek
A kivánt háláson;
A háziasszony belép,
Egy mosolygó vidám kép.
Nyájas kellemei,
És fekete szemének
Szikrázó tüzei
Szerelmet igérének,
Nyílt s bátor tekintete,
Szeszélyes viselete
A szerelem kedvelőjét
És tapasztalt mesternéjét
Nyilván elárulta.
 
A tűzre pattant vendég
Könnyen kitanulta,
Hogy dönthetetlen hűség
E fürge menyecskében
Alig talált lakhelyet,
S hogy öreg ura mellett
A szerelem kertében
Még más is ültethet,
S gyümölcsöket szedhet.
Azért, mihelyt kiforditá
A gazda lépésit,
Az ifjú tüstént ujítá
Előbbi kérésit.
 
A menyecske tűz-szemekkel
Az ifjut jól megméri,
S sokat igérő jelekkel
Várakozásra kéri:
S azzal tőle elfordulván,
Egy rejteket felzára,
S kezében egy ruhát tartván
Közelget nem sokára.
Piros arczczal egy lepedőt
Vet az ifju nyakára,
És melyéhez szorítván őt
Egy csókot nyom ajkára:
"Légy te ma a kisértet:
Hiszem, ifju, elérted."

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi