Kölcsey Ferenc: ANDALGÁSOK
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei,
Álmai közt halhatatlan él,
Bolyongván lelke hűs szelekben
Chitóne csendes fényinél.
Elysiont az istenek,
Utána lelkesűlt vidéki
Nem földi dalra zengenek.
Hevíti Haller szelleme;
És rózsalánccal tartja fogva
Az égi nagyság kelleme.
A számkivettnek részt veszen,
Mereng Wolmár tündérvárában
Nagy ídeálja kebliben.
Járván virúló környedet,
Mint Hesper bájos fényben látja
Derengő bölcseségedet;
Mint nyájas Echó, szólani,
Érez, miként Te, nagy lelkéből
Szent lángokat csapongani,
Szeráfnak tűzszárnyain lebeg,
Leplezve járul szent arcához
Virtusban, s szíve nem remeg.
Édes hangjain kebledre húl,
Sebes verési csendesednek,
Lelkén szelíd alkony vonúl;
Erosnak vígan nyitja fel,
Andalgván a hegyek leányin
Tisztán hevűlő érzésivel;
Csalogány szívrázó dalán,
Láng ébred a tekintetekben,
Remegve nyúl kéz kéz után;
Borítja be szép álmokat,
A gencián bájos szagával
Istenli boldogságokat.
Megmássza Júra bérceit,
S gyúlasztja Dole szép körének
Vígan szédelgő rendeit;
Gotthárd sötétes ormai,
Kilátszanak tekintetére
A kéklő Cenis útai;
A boldog helyig álmodoz,
Hol annyi hérosz égi pályán
Jutott Olymp lakóihoz,
Mosolygva fekszik Tivoli,
S a vándor Vesta templomában
Kelyhét Horácnak szenteli;
Hevűlvén Múzsa kelyhitől,
Messzebbre nyúl pályája vége,
S zengése felhőknek röpűl!
Mely sírnyugalmával borít,
Miként borongó Luna, fedd el
A messzeföld ingereit.
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztúlt váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.
Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.
S borítja lelkét fájdalom,
Ah, Chárisoknak kedveltére
Sírjában szállt csak nyúgalom!
Hordott szelíd érzéseket,
Géniusz szemén mely véle jára
Mosolygó könnyű reszketett;
A sorsot égi kebelén,
Vérző sohajtások hevíték
Szívét hölgyének lágy ölén,
Várából Eros kedvese,
Szállott arany fantáziának
Téreiről sírdomb mélyibe.
Hogy lágyuljon a végezés,
Lengjen körűltünk gyönge szellet,
S emelje lelkeink íhletés;
Kárpát kinyúló szírtjai,
Érezzék forró lángjainkat
Ister zöldellő martjai;
Miként nimfák táncoljanak,
Berkeink, mint Széphalom virányi,
Elysionná váljanak;
Nem hervadandó koszorút,
Sírjának hűves éjjelébe
Rózsák közt menjen biztos út.
Az érző szív verései,
S szentek, mint oltár emlékénél
A hűség csendes könnyei.