Komjáthy Jenő: A HIPOKRITÁKHOZ
E símalelkü emberek!
Inkább harag! Inkább közöny!
Mi sírni hajt, nem siratom:
Kiket a részvét elragad;
Felejtem, hogy szivem beteg.
Szivem ütésit hallgatom;
Ne hulljon többé könnye sem!
Kíndúltan is boldog vagyok.
A neve: Örök Ifjuság.
Halála nincs, se hótele.
Fagy, dér, idő annak nem árt.
Részvétre nem hí másokat.
Vigasznál jobb a fájdalom.
S éreznem mélyen, hogy vagyok!
De sért a könny, a szánalom.
Jól tudom én, hogy rám mi vár!
A fájdalomból költemény.
Vigaszra nincs szivembe rés.
Sért engemet a szánalom.
E szív sok hosszu éjszakán;
Szülő világot méhiben;
Nemzeni új világokat;
Mi dúl a dolgok mélyiben,
Az Alkotónak homlokát:
Ó, hagyjátok a szomorút!
Mit álbarátok szeme sír!
A vért, mint onta bősz keze,
Szivedbe újra sebet üt.
Elég nekem, hogy szenvedek.
És szenvedésem óriás;
A sujtoló, az éltető;
Nekem szenvedni is gyönyör.
Hallom a szeretet dalát.
Mit is törődtem veletek!
A végtelenben élek én.
Zengem a szeretet dalát!
Ismerjetek meg engemet!
Hogy zenghetek, hogy szállhatok!
De én osztatlanúl egész!
Nem nyűgözi csapás, se baj.
Nem töri vész, nem öli gond.
És dobogása mennybe hat.
Az ég is visszazengi még.
Mert fönnen érzem, hogy vagyok!