Kosztolányi Dezső: Fölébredek
Fölébredek
Fölébredek
s a tűzfalon
a fényedet
oly elhalón
veted, hogy ott
alig tenyész,
csak rárogyott,
mint a penész,
vagy mint hinár
beteg tavon,
csúf, vízi sár,
teng hallgatón,
vágyam pedig
létrán rohan,
emelkedik,
oly boldogan,
oly reszketőn,
mint babonás
toronytetőn
a nyavalyás.
Mász botorul
magasba fönt
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább,
halottjaink
aranyfogát,
égő-pirost,
mi égszinű,
hó papirost,
mi kékszinű,
a színt alant,
mi megfakul,
a vont aranyt,
mi megvakul,
lidérceket
és üstöket
és érceket,
ezüstöket,
titkos göreb
művészetét,
háromszögek
bűvészetét,
krétás-fehér
váz-arcokat
s ágyban ledér,
jó harcokat.
De mért e csönd?
Ah, iszonyú.
Még légy se döng,
nem rág a szú.
Kísértetes
körül az éj:
nincs semmi nesz,
az álma mély.
Hol elhajolt
lenn a palánk,
úgy leng a hold,
mint lámpaláng
s oly keserű,
fagyos-kopár,
akár a fű
közt a bogár.
A kert falán
lobbadva ég,
meghalt talán
mindenki rég.
Nincs senki se,
ki itten él,
a csönd szive,
megállt a szél.
Csak én, csak én
virrasztalak,
te sanda fény,
rozsdás salak,
mint az, aki
sírból kikél,
bolyongani
hant szélinél,
bús jaj-sziget,
el-nem-fogyó,
fanyar, hideg,
mérges bogyó,
te édes és
lágy, szörnyü te,
kétségbesés
zöld könnyüje,
tolvaj-hívó
mécs, régi pénz,
kancsal bíró,
ki félrenéz,
megbolygató,
aszott parázs,
tündér hajó,
kalóz varázs,
te holt világ,
sírhalmi érc,
vak holdvilág,
mely alig égsz
s elhiteted,
mi nem-való,
az életet,
bűvös csaló,
hogy van egy út,
mit hinni kell,
s a bút, a bút,
azt vinni kell,
hogy süt a láng
és hűt a hó
s alvó gyanánt
heverni jó,
hogy fáj a kés,
gyógyít az ajk
s a szenvedés
még felsohajt,
hogy szétfolyón
ring a kaosz,
és e golyón
hús lázadoz,
mely porból jön
és porba tér
és hull a könny
és hull a vér.
s a tűzfalon
a fényedet
oly elhalón
veted, hogy ott
alig tenyész,
csak rárogyott,
mint a penész,
vagy mint hinár
beteg tavon,
csúf, vízi sár,
teng hallgatón,
vágyam pedig
létrán rohan,
emelkedik,
oly boldogan,
oly reszketőn,
mint babonás
toronytetőn
a nyavalyás.
Mász botorul
magasba fönt
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább,
halottjaink
aranyfogát,
égő-pirost,
mi égszinű,
hó papirost,
mi kékszinű,
a színt alant,
mi megfakul,
a vont aranyt,
mi megvakul,
lidérceket
és üstöket
és érceket,
ezüstöket,
titkos göreb
művészetét,
háromszögek
bűvészetét,
krétás-fehér
váz-arcokat
s ágyban ledér,
jó harcokat.
De mért e csönd?
Ah, iszonyú.
Még légy se döng,
nem rág a szú.
Kísértetes
körül az éj:
nincs semmi nesz,
az álma mély.
Hol elhajolt
lenn a palánk,
úgy leng a hold,
mint lámpaláng
s oly keserű,
fagyos-kopár,
akár a fű
közt a bogár.
A kert falán
lobbadva ég,
meghalt talán
mindenki rég.
Nincs senki se,
ki itten él,
a csönd szive,
megállt a szél.
Csak én, csak én
virrasztalak,
te sanda fény,
rozsdás salak,
mint az, aki
sírból kikél,
bolyongani
hant szélinél,
bús jaj-sziget,
el-nem-fogyó,
fanyar, hideg,
mérges bogyó,
te édes és
lágy, szörnyü te,
kétségbesés
zöld könnyüje,
tolvaj-hívó
mécs, régi pénz,
kancsal bíró,
ki félrenéz,
megbolygató,
aszott parázs,
tündér hajó,
kalóz varázs,
te holt világ,
sírhalmi érc,
vak holdvilág,
mely alig égsz
s elhiteted,
mi nem-való,
az életet,
bűvös csaló,
hogy van egy út,
mit hinni kell,
s a bút, a bút,
azt vinni kell,
hogy süt a láng
és hűt a hó
s alvó gyanánt
heverni jó,
hogy fáj a kés,
gyógyít az ajk
s a szenvedés
még felsohajt,
hogy szétfolyón
ring a kaosz,
és e golyón
hús lázadoz,
mely porból jön
és porba tér
és hull a könny
és hull a vér.
Most zúgni kezd
ütőerem
s a szörnyű neszt
alig merem
számlálni már -
százhúszra hág -
és a sivár,
holt éjszakát
bedöngi, mint
a tűzharang,
mond tompa kínt,
vigasztalant.
Vajákosod,
hörgök feléd,
én átkozott
bonc és cseléd,
őrült dalom
ordítom itt,
a fájdalom
feléd vonít,
a régi bú,
a régi baj,
a bús, hiú,
emberi jaj,
s míg a romon
tüzed ragyog,
azt álmodom
hogy még vagyok.
ütőerem
s a szörnyű neszt
alig merem
számlálni már -
százhúszra hág -
és a sivár,
holt éjszakát
bedöngi, mint
a tűzharang,
mond tompa kínt,
vigasztalant.
Vajákosod,
hörgök feléd,
én átkozott
bonc és cseléd,
őrült dalom
ordítom itt,
a fájdalom
feléd vonít,
a régi bú,
a régi baj,
a bús, hiú,
emberi jaj,
s míg a romon
tüzed ragyog,
azt álmodom
hogy még vagyok.
1920
