Kosztolányi Dezső: Ha néha-néha meghal valaki
Ha néha-néha meghal valaki
Ha néha-néha meghal valaki,
egy délután ordító trombitákkal
viszik a megdöbbent utcákon által
s egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen,
a pap, a pluviále és a szolgák,
vörösre sírt orrokkal a rokonság,
a gyászszegélyes kendők a szemen
s később a hanton, ha az este jön,
magányos sírás künn a temetőn,
egy anya, aki gyászruhába, sírva
kis pléhkoszorút igazít a sírra...
egy délután ordító trombitákkal
viszik a megdöbbent utcákon által
s egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen,
a pap, a pluviále és a szolgák,
vörösre sírt orrokkal a rokonság,
a gyászszegélyes kendők a szemen
s később a hanton, ha az este jön,
magányos sírás künn a temetőn,
egy anya, aki gyászruhába, sírva
kis pléhkoszorút igazít a sírra...
De mégis gyönyörű ez s kis szivemben
valami mondja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el
és bánatomra harsogón felel
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán.
A hangszerek a ködös égbe nőnek
és este, este a felhő-mezőnek
szélén gyakorta látom,
hogy gázol a homályon -
csupa köd, zene, fellegek -
egy óriási gyászmenet.
valami mondja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el
és bánatomra harsogón felel
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán.
A hangszerek a ködös égbe nőnek
és este, este a felhő-mezőnek
szélén gyakorta látom,
hogy gázol a homályon -
csupa köd, zene, fellegek -
egy óriási gyászmenet.
1910
