Kosztolányi Dezső: UTCAI BESZÉLGETÉS
két úr vetődik az utamba gyakran,
rendjelt viselnek és beszédesek,
mindkettő mosolyog és így fecseg:
Mondja, hogy van? |
Ó, köszönöm, én se jobban. |
Ha így folytatódik |
Bizony. |
De mégse jó itt: |
Ideje. |
szárazság van, és hűvösek az esték.
Más ujság? |
Semmi sem. |
Meghiszem. |
Izé darabját látta?
Nem. |
Bukott! |
még messze van. Nem érik őt utól.
könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
a szinpadon pedig csevegni kell.
Ez próza! Lássa, ő az én iróm,
az én koromba másként sem birom
a könyvbujást; elég nekem a lap.
- Itten mosolyganak, |
Ó, a kártya nem a gyöngém. |
ez az, miért egy honfiszív hevülhet
s a Házba mostan pompás gárda harcol,
új szónokok falánksza.
Büszke hadsor! |
Olvasta Zolát?
Sár, sár, csupa sár!... |
csal, gyujtogat, lop, neveti az elvet,
ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?. . .
Istentelen tömeg. |
Kézcsókomat nejének. |
őt tisztelem. -
- Elmentek mind a ketten. - |
az égi tűz s az ember az úr itten,
s hogy az állat fölé emelt az isten,
eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
valóban győzne tán a marha még,
mert, ó, tudósok, becsületszavamra,
énnékem kedvesebb a néma marha.