Kosztolányi Dezső: A KALAP
s e pár együgyű fura rím,
figyeljenek reá szelíden,
ó, hölgyeim és uraim.
Gazdája csákót tett tejére,
de ő a fogason maradt,
az előszoba fogasán volt
ez a kalap,
egy szürke, fess civilkalap.
unalmas volt az élete,
bélése csöndesen kifeslett,
szélét fehér por lepte be.
Bizony megvénült és megőszült,
olyan volt, mint egy lomha agg,
hogy bóbiskolt a bús homályban
a vén kalap,
a vén és elzüllött kalap.
de mindjárt tovább ballagott,
majd egy dühös moly hullt beléje
s rágcsálta a rongy szalagot.
zizü, bölcsen ezt mondta csak
s várt ősszel, nyáron és tavasszal
a jó kalap,
a jó és hűséges kalap.
egy önző és mogorva pók
s ekkor kitörtek a szivéből
keserű, fájó, furcsa szók.
Mi lett belőlem, boldog isten,
a sors haragja hová csap?
Voltam civilfej koronája,
én bús kalap,
koldus és gyászoló kalap.
tűzben, viharban elesett.
A kalap szíve összedermedt
s sírdogált is egy keveset.
Aztán egy szél a földre lökte,
holdfényben égtek a falak...
Így halt meg az előszobában
szegény kalap,
szegény, szegény, szegény kalap.