Kosztolányi Dezső: A HEGY LEÁNYAI
A HEGY LEÁNYAI
Élnek magasba, fenn a zord hegyekben
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szívünk beteg részegségtől sóvárog.
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szívünk beteg részegségtől sóvárog.
Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.
Egy régi vaskút rozsdamarta csövén
mosakszanak, ha sápad a verőfény
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.
mosakszanak, ha sápad a verőfény
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.
Egy este s nem tudom, való-e, álom?
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.
Kínoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.
Aztán a testük tündökölve tűnt el,
érdes hajuk varkocsba volt befonva
s vidám csikókként bújtak a bokorba.
érdes hajuk varkocsba volt befonva
s vidám csikókként bújtak a bokorba.
1907
