Kosztolányi Dezső: A RÉGI DALOKBÓL
A RÉGI DALOKBÓL
1
Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.
A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.
A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.
2
Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!
A rengetegbe törteték
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!
És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!
Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!
3
Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész.
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.
nyom nélkül elhal, elenyész.
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.
Ábrándjainknak lombja hullong
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk és
befújja ágait a dér...
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk és
befújja ágait a dér...
1905
