Kosztolányi Dezső: ÉJJEL
ÉJJEL
Ha barna szárnyával beföd az alkony,
mint óriás, vérestollú madár
s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:
mint óriás, vérestollú madár
s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:
kitör szivemből a bú árja már
s zajgó keservvel és kétségb'esetten
panaszkodom, a kínok kínja vár.
s zajgó keservvel és kétségb'esetten
panaszkodom, a kínok kínja vár.
S az égre sírok föl, miért szerettem?
Hogy így epedjek lázas éjjelen
s kimondhatatlan bút hordjak szivemben!
Hogy így epedjek lázas éjjelen
s kimondhatatlan bút hordjak szivemben!
És kérdezem, meddig kell nyögve lenn
szenvednem a göröngyös földhatáron -
s tudom, sötét sorsom reménytelen.
szenvednem a göröngyös földhatáron -
s tudom, sötét sorsom reménytelen.
A hű szerelmet mindhiába várom,
csak öntüzében hervad el szivem
s látom, mit épiték régente, már rom.
Arcom tüzét hűs könnyel enyhitem
s egy vasmarok ragadja meg a torkom,
mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem...
csak öntüzében hervad el szivem
s látom, mit épiték régente, már rom.
Arcom tüzét hűs könnyel enyhitem
s egy vasmarok ragadja meg a torkom,
mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem...
Minek tudásom halmozgatni folyton?
Minek rohanjak éppen én elő,
ki napjaim fáradtan járva hordom?
Minek rohanjak éppen én elő,
ki napjaim fáradtan járva hordom?
Lassan kifogy karomból az erő,
a nagy tusákra már ásítva nézek,
másé a rózsakedv, a gyenge nő
a nagy tusákra már ásítva nézek,
másé a rózsakedv, a gyenge nő
és ekkor érzem, elfed az enyészet.
1905
