Madách Imre: A dalnok jutalma
Szívrázó hangokat,
Szerelmet, és király
Tiporta honokat.
Egy elveszett hazát,
S a jog szent mezején,
A büszke daliát.
Hol síri csend ural;
S a por egy őskori
Nagy óriást takar.
Dalára és füzér,
De szíve hallgat, óh,
Nem ez mit érzte kér :
Zajongó táborán:
Rideg ború tenyész
Magasztos homlokán.
Elfojtva érzetét,
Csak könnye tölti el
Dicső azúr szemét !
Esengve a vitéz :
Busongva nem felel,
S borús honára néz.
Dicső sugár derűl;
Melynek villámlatán,
A jégkebel hevűl.
Csatás mezők felé;
E nézte a vitézt
Hadistenné tevé.
A hont kimenteni,
Hol így a fergeteg,
Mely azt ledöntheti ?
Dicső sugárban ég !
Jutalma ez leve,
Mit esdne szíve még ?