Madách Imre: Kő keblet adj
Egyébb áldásod nem kell már nekem.
Ha vészt, vihart egykedvűn nézhetek,
Soha se szórjon fényt rám napsugár,
Virányt ne hozzon homlokomra nyár,
Kövült kebellel én boldog leszek.
Mint vészűzött tengerben a hajó,
Melyet révével sokszor sír fog el.
Minden kicsiny virágnak férge van,
Elbájol és aztán hervad korán,
Hogy kínosan sirassa a kebel.
Mely felragyeg, de méhe néma gyász.
Nem csábít többé az sem engemet,
S te sem borostyán, szép örök füzér,
Mely szíveinknek vérét szíva él
S legszebben díszlel szent romok felett.
S ha a vihart egykedvűn nézhetem,
A kéj s öröm kis ár lesz mindezért.
Arany békó az, mely életre hív,
Hogy kínpad szenvedése közt a szív
Mindvégig tűrve ontson drága vért.